Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 5. szám - TANULMÁNY - Könczöl Csaba: A hallgatás szinonimái

az ember lényegi értékeit (így a művészetet) a tisztán egyéni érdeknek alárendelő burzsoá ezek után többé már nem csak a művészet ellenséges külső környezete, hanem egyben hőse, szubjektuma is. Az autonóm művészet ezzel ambivalens helyzetbe került: az autonómia-elvből következő legfőbb hivatása a mindennapok valóságának érték-korrekciója volt, de a számára adott világ határai azonosak voltak alanyának, az autonóm értékek iránt egyre érzéketlenebb befogadónak a világával. Míg a korábbi, klasszikus polgári művészet a maga valóságának emberellenes erőivel kritikailag tudott emberi tartalmakat szembeállítani ugyanazon a valóságon belül, addig az új művészet — föltéve, hogy lemond a „hamis perspektívák” (Flaubert) bemutatásának csábításairól — már csak modellálhatta a kívül-belül homogén, tartalmát vesztett valóságot. A „szórakozott befogadó” beépülése a művészet alapjaiba kettészakította az egész művészetet; míg Hegel még így írt: „A valódi műalkotások... élvezhetők minden kor s minden nemzet számára”, — a modern művészetben az élvezhetőség már csak a kommersz művekkel jöhet számba kritériumként. Az „autonóm művészet” ezzel szemben egyre aszkétikusabban utasította el kora közönségét, egyre konokabbul szegült ellene az „élvezhetőség” mind rutinszerűbbé, kommerciáli- sabbá váló fogásainak, és történetének minden állomásán újabb és újabb „művészi” ismérvektől fosztotta meg önmagát. Dosztojevszkij Ördögök-jének Kiril- lovát már csak egy dolog köti az élethez: hibátlan logikával akarja levezetni az élet logikai lehetetlenségét, biztos akar lenni az öngyilkosság egyedül logikus voltában. Ugyanilyen kirillovi logika hajtja végzete felé a XX. század „autonóm” művészetét is. A művek mintha csak azért születnének, hogy lehetetlen művekkel tegyék láthatóvá a művek lehetetlenségét. Kirillov csak saját holttestével támaszthatja alá logikájának erkölcsi komolyságát. Az „élvezhető”, „szórakoztató” művészet már hosszú ideje csak becsmérlően hangzik igen sok jelentős művész számára: a „szórakozott”, koncentrálni képtelen, elernyedt befogadást egyre inkább csak olcsón megvásárolható életpótlékok, a művészet tömeges fogyasztóját mind fokozottabb mértékben csak sivár és egyhangú mindennapjain túlmutató délibáb-képek, szellemi igénybevételt nem igénylő, vagyis a mindennapi gondolkodás szintjére leszállított, és annak megfelelő sablonokban mozgó művek szórakoztatják. Az autonóm művészet az ő számára teljességgel élvezhetetlen. Nem azért, mert túlmutat a világán: hiszen világa épp az ő világának elszegényedését modellálja, és így épp vele azonos. És éppen ebben rejlik élvezhetetlensége. A szórakoztató művészetet igénylő befogadás a művészetbe menekülni vágyik. Pillanatnyi vigaszt, föloldozást, a monotónia átmeneti megszakítását keresi benne. Más, önmagánál szerencsésebb hősöket, s sajátjainál mozgalmasabb életeket, szabadabb szenvedélyeket akar látni. A művészettel akarja kipárnázni saját fapados életét. A modern művészet ezt tagadja meg tőle: nem elfeledtetni akarja vele elszegényedett, kiüresedett életét, hanem — koncentrált formában elébe tárva — emlékeztetni akarja rá. Nem eleven, mozgalmas tartalmakat bontakoztat ki és juttat győzelemre, hanem produkálja minden eleven tartalom hiányát, egyetlen végső jelentésről alkot számtalan parabolát: a küszöbön leselkedő és bármely pillanatban mindent elsodorható Semmiről. Schiller a „szép látszat birodalmának” felmutatásával akarta az embert ráébreszteni arra, hogy milyen világot kell akarnia. A modern művészet a viszolyogtató realitás képeivel akarja tudatosítani: mi az, ami a „szép látszatok” eltávolítása után megmarad. Ezeknek az alkotásoknak nem tartalmuk van, csak jelentésük: jelek az eleven tartalmak holttetemei fölött. „A külsőleg megjelenő feladata csak annak bebizonyítása, hogy a külső ki nem elégítő lé429