Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám - TANULMÁNY - Könczöl Csaba: A hallgatás szinonimái
bosszankodik, sőt időnként föl is háborodik: sérti, hogy ennyire semmibe veszik, hogy a kínált költemények ennyire figyelmen kívül hagyják várakozásait, igényeit, hogy mégha a költészet őérte is létezik — ennyire őnélküle akar létezni. Az így elbizonytalanodott, de magára mégis adni akaró olvasó nem meri kimondani hangosan, amit igazán érez: hogy az efféle költészet élvezetére képtelen. Hogy megkerülje a „kortárs közönségnek” állított kelepcéket, ezért latbaveti minden — hagyományos költészetből szerzett — műveltségét, és „rejtett” élvezeteket, csak-neki-szóló szépségeket igyekszik felfedezni. Nyakatekert kalandokba bocsátkozik: A Szent Tűzözön regéiről azt próbálja kimutatni, hogy több ezer sora tíz-húsz sorokra darabolva nagyszerű olvasmány; hogy Tandori szövegversei (amelyek „eredetijei” olykor utazási propagandafüzetekben lelhetők föl) „elégikus hangvételükkel” ragadják meg, stb., stb. Egyszóval, hogy ne kelljen őket kirekesztenie a költészetből, ezért mindegyiket megpróbálja furfangosan beilleszteni abba a képbe, ami általában a költészetről benne él. És eközben úgy jár, mint a hal a varsában: minél több akadályon préseli át magát, annál mélyebben kerül bele a neki állított csapdába. A költészet folytonosságát próbálja bennük felfedezni, és erre irányuló buzgólkodása közben nem veszi észre, amit az efféle versek hol öntudatlanul sugallnak, hol tudatosan produkálnak: a hagyományos költészet-fogalom végét, az elmúlt párszáz esztendő költői útjának folytathatatlanságát. 2. A művészet, mivel mindig valakihez szólt, ezért akarva-akaratlanul mindig számolt kora befogadás-típusával. Ezt még akkor sem kerülhette el, ha szub- jektíve mereven el akarta magát határolni tőle: egyrészt korának gyermeke lévén eleve nem szakadhatott el teljesen a kor tudatától, másrészt másik „funkciójában” ő maga is befogadó, így saját alkotásait nem egy művek-nélküli tiszta térben helyezi el, hanem mindig az általa ismert műalkotásokra közvetetten vagy közvetlenül reflektálva hozza létre. Mindamellett régen a befogadó viszonya magához a műhöz külsődleges maradt: a művész csak annyiban számolt vele, amennyiben megértésére, alkotásai adekvát befogadására számított. A költészet történetében e téren Baudelaire hozza meg a nagy fordulatot. A költészet iránt értetlen, unatkozó és koncentrációra képtelen olvasó őnála már nem a költészettől idegen, vele ellenséges tömeg, a költő gyötrelmeinek okozója, hanem az egész baudelaire-i líra hőse. „Baudelaire azzal az olvasóréteggel számol, amely a lírai lektűrtől idegenkedik . . . Koncentráló készségével s akaraterejével nem sokra megy az ilyen olvasó; mindenféle versnél előbbre helyezi az érzéki gyönyöröket; nem idegen számára az a spleen, amely még csak tovább lohasztja a befogadókészséget és az érdeklődést. Meghökkentő egy olyan lírikus, aki az ilyen olvasóra épít: éppen a leghálátlanabbra ... És később kiderül, hogy jól számított. Az utókor meghozta számára azt az olvasótábort, amelyre ő eleve berendezkedett. . .” (Benjamin, Walter. Kommentár és prófécia, Bp. 1969. 228— 229. old.) „Én álszent olvasóm, — képmásom, — bús fivérem” — írja Baudelaire a Romlás virágai Előhangjában, és ezzel a költészetre legkevésbé fogékony olvasót beemeli a költészetbe, annak egyedüli alanyává, és ezzel formáló elveinek meghatározójává, a költészet kizárólagos bázisává teszi meg. A „szórakozott olvasó”, vagy a „regresszív befogadás” (mint a jelenséget a zenével kapcsolatban Adorno nevezte) a múlt század közepe óta egyszerre alanya és tárgya a művészetnek; a polgári valóság antinómiáinak „szubsztanciátlan” pólusa és annak kifejezője, 428
