Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 5. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pozsgai Zoltán: Kultúrtöténeti Symposion Mogersdorf

A történész-találkozókat azonban nem a vallási győzelem ünneplésére hívták egybe. (Jóllehet, László püspök azóta is évente áldását küldi a symposionok munkájára, a békés egymás mellett élésre, a kölcsönös megértésre, s a tanácskozásokon egyházi személyek is részt vesznek.) Ha Burgenland, azaz Mogersdorf a . soros a rendezésben, a tanácskozást az egyházi moziban tartják, amelyet renováltak, átalakítottak, hogy megfeleljen. A szerény, de tiszta, tágas terem egyik „dekorációja” is egy — kis méretű — feszület; a másik egy ugyancsak kis méretű gobelin, rajta egy-egy marcona osztrák és török lovaskatona küzd.

Bennünket, ateista felfogású embereket mindez különösebben nem zavart és ma sem zavar. Emiatt történészeink még nyugodtan megjelenhettek. A szlovéneket és horvátokat sem zavarja. Emiatt mi egy jó ügy elrontói dehogyis lehettünk! Már csak azért sem, mert az évenkénti találkozók részben közösen kidolgozott téma-terve nagyjából megfelelőnek ígérkezett számunkra is.

2.

Mondom, az alapeszme a török elleni, közösen vívott, közös érdekeltségű győztes csata, pontosabban szólva az, hogy akkor vállvetve küzdöttünk, most, 300 év múltán merítsünk a nagy, közös történelmi tettből, és emlékét használjuk fel a mai, békés együtthatásra mindazokon a területeken, amelyeken lehetséges.

Nekünk persze bizonyos ellenvetéseink is voltak, és — úgy tűnik — olykor még lesznek is. Az osztrák részvevők és kívülálló politikusok, érdeklődők egy része olykor nem respektálja kellőképpen Magyarország szerepét a török elleni küzdelemben. Nem vitás, a győzelemben Montecuccoli serege volt a döntő erő. Az egész török elleni harc és védelem legfőbb terheit mégis Magyarország viselte, szenvedte. Történelmünk sötét árnyaként leng körül bennünket az is, hogy helytálltunk, harcoltunk becsülettel, Montecuccoli azonban a nagy szent- gotthárd—mogersdorfi ütközet előtt védett táborából tétlenül nézte, miként dúlja fel Küprili török nagyvezér Ujzerint, Zrínyi Miklós büszke várát. A szentgotthárdi—mogersdorfi győztes csata után pedig elkövetkezett az ismert vasvári béke, amelyet mi, magyarok, gyakran és nem oktalanul a „szégyenteljes” jelzővel szoktunk illetni. Mert a győztes csata után indokolatlanul hátrányos volt számunkra.

Mi, magyarok, nemcsak harcoltunk Szentgotthárdnál, hanem temettünk is.

Egyrészt a szó legszorosabb értelmében- Batthyány grófra és csapatára hárult az a feladat, hogy a csatatér mintegy 15 000 halottját elföldelje. A legtöbb elesett török katona és albán janicsár volt. De temettük a magyar függetlenséget is, immár a Habsburg-hatalom magyarországi kiterjeszkedése miatt. Meg kellett, hogy szólaljanak Thököly, Rákóczi „taragatói” (tárogatói; persze nem kimondottan magyar hangszerek ezek sem korábban, sem abban az időben). Az egyik kuruc-generális csapatával hamarosan, egy éjszaka leple alatt éppen Mogersdorfban (Nagyfalván) ütött tábort, fegyvereit immár nem a török ellen fordítva.

A legtöbb és legtárgyilagosabb osztrák politikusok, történészek jól tudják és kellőképpen figyelembe veszik ezeket a történelmi tényeket is. Egyetértőén tudják, hogy történetírásunkban, népünkben nem olyanok ezek, mint a Rábába hajított kő, amely körhullámokat vet, amely hullámok egyre messzebbre gyűrűznek, de csak azért, hogy távolodva elenyésszenek.

A történelmi tények, konzekvenciák tisztázásában sikerült előrehaladnunk,.

418