Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 5. szám - Kende Sándor: Látogató Bécsből (elbeszélés)

Nyomasztó, hogy ennyit gondolkodik a vendég. Hétköznap van, indulnom kellene.

— Nem hiszem, hogy a kiejtésem megromlott volna — tűnődik, pislog, a véleményemre kíváncsi. — Vagy valóban idegenül hangsúlyozok már?... Hédi ugyanis, amint ajtót nyitott, és feléje nyújtottam a rózsákat, és köszöntöttem, hogy megcsókoljam a kezét: a szájához kapott és hátrálni kezdett. — Jézusom, maga itthon?!... — Megvártam, amíg a férje kijön az előszobába, és a lánya is: .előttük akartam átadná a rózsákat, és előttük mondtam neki azt, hogy Hédi, ha jól emlékszem, mi tegeződtünk! És nem értem, hogy a férjed és a lányod miért ne tudhatná, hogy mi iskolás korunkban tegeződtünk, amikor ráadásul szomszédok voltunk, és egymás mellett nőttünk föl, ezen a folyosón. Igaz, nekem úgy alakult az életem, hogy most másutt lakom; de erre járván, tisztelettel látogatlak meg, ennek jeléül pedig fogadjátok el tőlem... — Amikor így aztán átvette a virágot, megcsókoltam a férje előtt az arcát, és azt mondta lecsukott szemmel: — Gyere be hozzánk. — Akikor kezet fogtam a férjével, homlokon csókoltam a lányát, s ők megmutatták a lákásukat, meg természetesen a kisunokát is.. Így van ez rendben. Nagyon szép kis ördög az unoka, valóban jópofa, nem kellett túlzottan udvariaskodinom... Szóval, 'késő estig beszélgettünk a szobájukban, a nagy asztalnál. Egyáltalán nem sajnálom, hogy rászántam magam. Nem volt kellemetlen.

— Szerencsés vagy.

— Hát ha még segíthetne is az, ember!... Nekik is fölajánlottam, hogy ha szükségük volna valamire... vagy ha egyszer arra járnak és netán segítségükre lehetnék majd...

— Világéletedben előzékeny fiú voltál.

— Nem lehet mindig. Jött egyszer egy levél, a sorok szerint valamilyen özvegyasszonytól, hogy a fia csónakkal érkezik, valószínűleg vasárnap, várjam a Dunánál, mert se pénze, se más ismerőse Becsben nincs a szegénynek, és a biztonság kedvéért fénykép mellékelve, mely fürdőruháiban ábrázolja a fiút, hiszen úgy jelenik majd meg a csónakban. És hogy azért meránzkedett ennek a levélnek a megírására, mert emlékezzem csak vissza: mi tulajdonképpen egy házban laktunk az Aggteleki utcában.

— Az ember egyre kevesebb dologra emlékszik...

— Ugye! — harapdálj a a szája szélét.

— Talán nem is baj.

— Nem. De amire még emlékszik, azt a keveset már ne felejtse el, amíg nem muszáj.

— Nem muszáj. Sikerül az magától.

— Tercsit a nyáron találtam meg... Illetve, előbb is rátalálhattam volna, ha előbb kezdem keresni. De miinek elsietni? Csak sorjában, ahogy az idő kívánja. Egyre jobban ráérünk... Nincs senkije, nem beszél senkiről, emlékezett rám, emlékszik rád. Beszélgettünk, nem unatkoztam. Nem lett csúnya, hiszen nem is volt szép.

— Mondom, hogy szerencsés vagy.

— Vagy egyszerűen csak nem látom meg, hogy csúnya. Akkor rögtön nem szerencse kérdése... Teljesen mindegy. Mert azt se vizsgáltam soha, hogy czép-e? Nem ez az érdekes, hanem hogy az apja épp ott volt házmester, és Tercsi ezért néha fölvihetett miniket a Bajor Gizihez, délelőtt, amikor a művésznő a színházban próbált, vagy nyáron, amikor a tengerparton filmezett, mert a kulcsot mindig a házmester őrizte. De Tercsi ellopta apjától, és meg389