Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 5. szám - Kende Sándor: Látogató Bécsből (elbeszélés)

otthagytam a kerítéskövet, és bementem a Kulacsba. Még mindig Kulacs. Kissé átalakítva: a fooxokat ugyan lebontották, de azért mégis nagyszerű, hogy egy ilyen vendéglátóipari egységben fölfedezheti az ember azt a sarkot, ahol hideg borból a napi maflát Ibetenmeltük, hősiesen és kötelességszerűen, akár ízlett, akiár nem! Leülhetsz, Ősmajom, és ugyanúgy megihatod most is, akár ízlik, akár nem; mitől kell félnünk?! Nagyon jó ott üldögélni: szamár vagy, ha nem próbálod meg... Múlt héten meg a Vas utcában sétáltam egész délelőtt. Pedig milyen rövid! Te még föl sem fedezted, hogy milyen rövid! Csak akkor volt izzasztóan hosszú, amikor a sarokról futnunk kellett, mert kihallatszott az iskolánk folyosójáról a csöngetés s .az öreg Nótás bácsi kint strázsált már a kapuban. Malkesz, ott áll az iskola! Mást tanítanak benne, de azért iskola! Fölrepültünlk azóta a holdba, de ott szemben most is nyitva tart az Eckert féle papírtkereskedés! Nyiss be egyszer, és kérj egy vonalas füzetet. Vagy nézd, hogyan kémek a lányok, sietve, két ív rajzlapot... És a Tisza Kálmán tér? Másképp hívják, tudom, ne magyarázz, mindegy. Azt a szuterdn^ablakot megtalálhatod, amelyet betörtél a labdával. Berúgni a focit, ahhoz volt bátorságod, átok fajzat; de a lasztiért már nekem kellett besomfordálnom, és én kaptam érte a pofont!... Mikor jártál utoljára a Tisza Kálmán téren?

— Budán dolgozóim.

Mosolyog. És ül a szobám egyetlen foteljában.

Nem tudom megkínálni semmivel. Még kávéval sem. Én lent, a Csemegében szoktam ímegimmá a reggeli első feketémet.

— A Tisza Kálmán térről lefordul az ember az Aggteleki utcába... — mondja, s az ujjával a levegőbe rajzolja az irányt.

— Pár lépésre.

Rábólint, és mosolyog:

— Hermann Hédi nagymama már...

— Bizonyára.

Föltápászkodlk a fotelból, járkálni kezd.

— Nem akartam üres kézzel beállítani hozzá. A kapu alatt a névtábláról láttam, hog3r együtt lakik az egész család. A régi virágüzlet is ott áll majdnem a Rákóczi út sarkán, s a rózsa nem is olyan túlzottan drága. Az összesét kértem, amennyi csak elfér egy magamfajta férfi karjában. A lépcsőhá^ból kifordulva, a folyosón a mi régi konyhaajtónk előtt mentem el. Nem tudom, kik lakják. Talán a tizedik vagy a huszadik népség; nem azok, akiknek akkor átadtuk...

A bécsi cipő talpa minden lépésnél nyikordul, a padlóm is recseg; — jobb hát visszaülni a f otelba.

...Aggteleki utca, igen. Abban a -szobában tanultunk. Amikor ugyan tanultunk. Jobbára inkább a szomszédba lestünk, hogy mikor vonul el Hermann bácsi a kocsmába, vagy mikor küldik le végre Hédit a fűszereshez. Azaz, inkább csak én lestem, így sokkal kevésbé volt feltűnő. A kettőjük közti híráramlásnak különben elég változatos formái fejlődtek már ki, s a hónapok során szükség szerint még finomultak is. A sezlon, amelyen a barátom hasalt a könyvei fölött, szorosan a fal mellett állt, s a szomszédos szobában ugyanígy -a Hédi ágya: egymás leghalkabb kopogtatását is meghallották tehát. Vagy ha ő, nekivetve hátát a fainak, megpróbálta kipöcögtetni apja hegedűjén a Csak egy kislány-t: Hédi megértette a jeladást, átjöhetett, egyedül voltak... De micsoda diákgond, mekkora férfirómület zuhant ránk, amikor Hédi egyszer sírva lopózott be! S mi lett volna, ha Hermann néni észreveszi a lányán!...

388