Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - SZEMLE - Bödőcs Pál: Féja Géza: Visegrádi esték

mélyebb szerkezeti vonulat, amely a Kuruc idő-ben az események sodrásából következve s a hősökre szétosztódva, még a reagálásoknak egyöntetű természetét mutatja: itt az egyéni s a közösségi sors dialektikusabb felnagyításban áll előttünk, Órás András és Koponyás Mihály alakjában. Koponyás Mihály a Thököly- szabadságharc lehanyatlása s a Tokaji Ferenc vezette felkelés érlelődése közötti forrongó idő szemlélője, aki gondos mesterlegényhez illően úgy raktározza magába a tapasztalatokat — az ő járása-kelése, sodródása a XVII. század végi Magyarországon, rakja ki a regény közvetlen szerkezetét —, mintha megannyi szakmát tanulna valamennyiből — az egész életre szóló békére berendezkedő örök kisember típusa. Egyrészt szükségszerűségből, másrészt becsületességből apránként eljut a tudatos világlátáshoz, de addigra, sorsába gyökerezett tudását önmagában kell fogva tartania. Az ő sorsa fölött lobog Órás András küldetéses fáklyaélete, melynek a korai halál csak magasabb lángot adott. Személyisége a kor legmagasabb szabadságigénye volt, de a bilincs-merevségű s villogó kard- indulatú keserű korban a váteszból csak mártír lehetett. Órás András sorsa és példája lesz a titokzatos szűrő Koponyás Mihály számára, amely kiválasztja a kavargó események legtisztább igazságait. Kettejük alakjában már kirajzolódik a forradalmár s a kor tudatos felmérésére, s átformálásában közvetlen cselekvő részvételre megérett hazafi típusa.

Őket találjuk meg immár jelképpé kristályosodva az 1848—49-es események forradalom és szabadságharc magaslatain, — Kossuth és Görgey személyében a Visegrádi esték című regény (1974) lapjain.

Ezek után mindenekelőtt és bárkivel szemben leszögezhetjük, hogy Féja Géza Visegrádi esték című műve nem a Görgey-revízió adalékaként íródott, hanem azt a történelmi, erkölcsi, lelki problémakört vizsgálja, amelyben először találkozott a kor forradalmi változás-igénye a magyar nép nemzeti létkérdését jelentő, sokszori elszánás sikertelenségében edződött függetlenségi küzdelemmel.

Kossuth Lajos személyében megteremtette a kor a hazafi-forradalmárt, s mikor az események fórumot biztosítottak számára, szentesítve szavait, melléje állította az idegen akaratokkal megbénított embert, Görgeyt, akinek erkölcsi, lelki felszabadulását éppen Kossuth személyiségköre egyesítette népe-nemzete sorskérdésével. Kossuthnak forradalmár volta eleve biztosította minden sikeresen vagy sikertelenül lezárt helyzetnek objektív értékelését, s az abból való továbblépést; Görgeynek egyetlen helyzet adatott csak — a szabadságharc —, amely életét eszményei szintjére tudta emelni: egyéni sorsa, miként az egész magyarságé, a szabadságküzdelem kimenetelén állt vagy bukott. A tényeket mozgató acéllogikájának igazi irányítója a reménykedés és a reménytelenség ellentétéből szikrázó magasfeszültség volt. Ebből az állapotból születtek ítéletei, megtorpanásai, lélekforgató önvizsgálatai, kételyei, tévedései, könyörtelensége a felelőtlen megszállottakkal, ridegsége a bizonytalankodókkal, utálata a taktikázó karrieristákkal szemben. A szabadságharc bukásának elsődleges belső oka az utóbbiak okozta bizalmatlanság szinte napról napra történő szétválasztó erejének növekedése az irányító szellem és a küzdő szellem között. Féja Géza koncepciója a Visegrádi esték c. művében —- az egyéni és nemzeti létnek összekapcsolásáért s az emberi haladásért küzdő magyarság ábrázolása szabadságharcaink legkiforrottabb korszakában. És ugyanakkor annak bizonyítása, hogy valójában nem Kossuth és Görgey személyi ellentétéből következett a belső összeomlás — ők egymás kiegészítői voltak, s ennek az egységnek életükkel-halálukkal elkötelezettek —, hanem a magyar osztályviszonyokból származó történelmi, társadalmi jelenlét hiányából; a forradalomtól várt igénykielégítés, magatartást

377