Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám - SZEMLE - Z. Szabó László: Kormos István: N. N. bolyongásai
tői teljesítményként része, értéke költészetünknek. Benne a magyar és egyetemes együttesen van jelen. Világa — miként Október című verse igazolja -—• teljes világ: „baktattam a királydinnyés homok kóksáriga lepedőjén fölsziszegve, támasztva vállaim Szent Lajos-sziget öreg falának, szekérutakat höimipölygetett időm Miasszonyunk Katedrálisa fölött, déli tengert Mecsér és Miklós és Lébény között, ahová visszamenni volna jó...” E versben nem csupán a kisalföldi Lébény vagy Mecsér kapcsolódik természetesen Párizshoz, hanem a múlt a jelenhez — elválaszthatatlanul. így szolgál egy folytonosan élő, elevenen iható folyamatot, igazolja a mindenkori valósághoz kapcsolt ragaszkodását. Az időtlenség súlyával a vállán ifjúkori, fiatalos hetykesége kissé kesernyéssé változott, vagányul-dévaj hangja kissé megfakult. Aki ekkora időt él át léte minden pillanatában, arra súlyosabban nehezedik maga a létezés is. A számvetés — önéletének számbavétele — néha-néha töprengővé változtatja verseit. Az Október című vers emberi-költői számvetése, egy ember büszke visz- szatekintése, elmúlt életének végső summázata mellett a Harlekin búsul című költeményében a villoni magatartás már szelídült, kesernyés hangot kap: Mióta anyámat megöltem, s bölcsőm oázva föiborult, nem zsong fülembe édesen szivárvány-hurkatöltőn át a múlt. A legfőbb baj, hogy meghalok, hogy nem lehetek halhatatlan... ■— jelenti ki fanyar fintorral. És a lét—nemlét kérdése egyre inkább és egyre többször téteti fel vele a kérdést: az értelmes lét kérdését. De az elmúlásét is. Ám, aki igazán költő és egyfajta költészet varázsolója, nem tudja megtagadni magamagát. Képeiben, színeiben, ritmikájában, nyelvének édesen csengő népi zamatában, magatartásának fintort mutató összekacsintásában a régi hangot szólaltatja ismételten. Miként a kötet záró versében, a Rigó kiált fölöttem címűben is: Villám ragyog teli pohár vizet csukott szemembe tündököltet szélhömipölygés arcon cirókál de tudom elföd majd a sár ha magamra húzom a földet rigó kiált fölöttem VOLTÁL! Hiába emlegeti az elmúlást. A költeményből, csillogó-fénylő színeiből, az emlékek fénylő-csillogó sokaságából a volt helyett a ma, az élet szól, harsog, muzsikál. És ez a legnagyobb osodája-titka, egyben értelme is költészetének. (Szépirodalmi, 1975) Z. SZABÓ LÁSZLÓ 372
