Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám - SZEMLE - Sarkady Sándor: Dénes Zsófia: Úgy, ahogy volt
Dénes Zsófia: Úgy, ahogy volt Dénes Zsófia új könyve — ahogy a munka műfaját maga az író találóan megjelöli —: élménykönyv. Élménykönyv „vulkáni erőkkel dúsított korok” rendkívüli embereiről: Dénes Zsófia kortársairól. Az Ügy, ahogy volt kétszeresen is rászolgál a nevére. Egyrészt azért, mert a szerzőnek valóban van élménye, másrészt azért, mert a könyv elolvasása élmény számba megy. A „van élménye”, bármilyen puritán megállapításnak tűnik is, Dénes Zsófia esetében valami egészen kivételeset jelent. Egy három emberöltőnyi emberélet páratlan gazdagságú emlékanyagát. Innen a könyv egyik varázsa. Innen van, hogy a mű történelmi háttere — a millennium, a századforduló, a két világháború, a proletárdiktatúra és a Horthy-éra, valamint a felszabadulást követő évek — nem a távoli és leegyszerűsített történelem kulisszáiként állnak, előttünk, hanem úgy, mint az író életének eleven tér- és időkoordinátái, úgy, mint Dénes Zsófia gyermek- és serdülőkora, ifjúsága, felnőttsége és — fiatalon megért — öregkora. S innen van az is, hogy a könyv főszereplői (a forrongásokat hozó és forradalmakban tetőző századelő kiemelkedő egyéniségei) nem a történelmi tegnap és tegnapelőtt rekonstruált viaszfigurái, hanem eleven emberek; Dénes Zsófia barátai, harcostársai, személyes ismerősei — akiket szinte hús-vér-lélek valóságukban őrzött meg egy képmagnónál különb emberi emlékezet. Ám a ritka alkalom, a fél vagy háromnegyed százados távlat, az „idő bér- cei”-ről való rálátás lehetősége a múltra, önmagában csak feltétele annak, hogy a „van élménye” alaphelyzetből több kerekedjen ki, mint száraz krónika. A legátéltebb élmény sem garantál eleve izgalmas, közérdekűvé forrósodó írást. Hogy ez esetben az lett belőle, ahhoz még más is kellett. Dénes Zsófia, az író. A megelevenítő. A Lázár-kelj-fel tollú. Es a sokoldalú. A szépíró, a művészeti író, az életrajz- és lélekrajzíró. Aki ráadásul ilyen magasra állítja önmagának a mércét: „Mondat, amelytől megkívánom, se elvenni belőle, se hozzátenni egy szót ne lehessen. Amit elmondok: igaz legyen, egyszeri, és nem közhely. S a mindennapi kenyérrel add meg nekem, hogy írásom egyszerű legyen, ne cifrázza se fintor, se modor, és semmi, ami léhűtés. A könyv, ha kinyitom, bűvöljön el, láncoljon le, mert valami szól belőle a sorok mögül, és az — az egyéniség.” Innen van a könyv másik varázsa. Az egyszeri, az egyéni látásmódtól. Dénes Zsófia szinte minden jelentős kortársáról tud valamit, amit eleddig csak ő tudott. S amit tud, azt — és úgy — senki sem mondhatja el rajta kívül. Élményei megosztásával most életre kelti, tovább rajzolja és igazabbá teszi azt a képet, amit kortársairól — olvasmányélményeink alapján — ez ideig magunkban hordoztunk. Dénes Zsófia futó pillantásra is a lényegeset veszi észre az emberekben, a kis epizódokban is fölleli a jellemzőt. Karcolat keretei közé szorított lélek- rajz szinte minden egyes portréja. Szám szerint harminckettő. Harminckét eleven nagyember! Ügy, ahogy volt. (És a harmincharmadik: Ady. Aki ezúttal nem kap külön fejezetet — és mégis mindenütt jelen van). A számok tulajdonképpen nem is érzékeltetik a skála gazdagságát. Mert 373
