Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - SZEMLE - Z. Szabó László: Kormos István: N. N. bolyongásai

visszavezethető fonala. Kulcsa Kormos egyéniségében s gyermekkori élményeinek világában van, amihez a későbbi eszmélések éveilben-évtizedeüben az európai kultúrörökség és hagyomány csapódott.

Mostani kötete az előzőeknél is nyilvánvalóbban bizonyítja, hogy a Kormos-vers valóságelemei ledobják magukról az idő szorító kényszerét, megszüntetik a tér hagyományos zártságát. Ő csak a létezőt ismeri, akár most — a jelenben —, akár a volt-valóságban, a múltban átélt élményről van szó. Számára a volt-valóság épp olyan eleven, mint a mostani, hiszen a tudatban bármikor meg- és visszaidézhető.

Ez a mindenféle, de jól szelektált örökségből •—■ a pogányból, a népi-keresztényből, mai modernből — összeálló világ lényege. Az, hogy a „mitológiát” folytonosan a vaskos valósággal elegyíti. Példaként az egész kötetet idézhetnénk. Ám a legkézenfekvőbb két példán igazoljuk állításunkat. Az egyik a Szent György című verse. Ebben a költeményben a legendát és a legendabeli hőst a kisalföldi falu egyszerű pékmesterének alakjává — alacsonyítja? — emeli! Pékmesterré, aki „átdöfi a sárkány- kemence lánghasát”. És a legenda profa- nizált változata után már a legvaskosabb „álommá — vággyá” változik a vers. amelyik évtizedek hosszú távolából is a szegények éhségét, nyomorát teszi jelenvalóvá :

Pogácsák robaja, fonott pusztakalácsé, cipó görög utánuk, nagy szőkefejű zsemlyék, mézes perec repül, keringet édesen...

Az éhség habzsoló vágya süt át a költeményen, erősebben, mint a kemence rőt tüze.

Vagy ott a másik, a Jászol című vers. A hétköznapi eset — megtörténtekor inkább tragikus és társadalmilag megbélyegző —■ a betlehemi csodával fonódik egybe. És éppen e csoda emeli a hétköznapok fölé; a megesett s gyereket szülő fejőslány Mária istenanyaságának magasába emelkedik. Az élmény itt is valóságos, gyermekkori:

Utána ment az ács meg a kölök.

Lámpát emelve a jászol előtt állt nagymama, Samu szamarunk horkant, fölágaskodtam: Zöld Erzsi fejősláiny feküdt a szalmán, gyöngyös verítékben, csak ennyit nyögött: „Fiúnk született.”

Ez a mese-mágia s a valóság csodával határos jelentkezése csapong a Folyók című verséiben. A vizet — a világot beterítő, keresztül-kasul szelő folyókat, hatalmasakat és parányokat, szélesen hömpölygőket és szilajul vühánoolókat, létezőket és kitaláltakat — kevés költő jellemezte Kormoshoz hasonlóan. S miközben róluk zengvén az egész világot békalandozza, szinte mániákusam-meg- szállottan, megnevezhetetlen csökönyösséggel tér vissza a Dunához, a gyermekkor valóságos és álom'i tájához.

Az N. N. bolyongásai kötet ennek a „sosemvolt” világnak és a valóságosnak a szétválaszthatatlan — mert a költői tudatban meglévő — nagyszerű megjelenítése. Az a „csupa tréfa, frisseség, hetyke játék, ötlet és gúny, és mindez... igaúi, népi kötődések, ugratások, megtréfálások szellemében”, amiként Sőtér István a Négy nemzedék című, 1948-foan megjelent antológiában az elsőkötetes Kormos István költészetét jellemezte, ma teljes érettségében, valóban nagy köl371