Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - MŰELEMZÉS - G. Komoróczy Emőke: Az ifjú pár és a lakodalmasok

íme, az egyik makacsul vissza-visszatérő téma, amely vázlatok és kész művek sokaságán át érlelődött egyre árnyaltabb hangulatok, egyre töményebb üzenetek közvetítőjévé. Már az említett 1931-es kiállításon is szerepelt egy szép feldolgozása (Nyitott ablak, tempera, 1931 április), és az utolsó vázlatlapok, amelyek már sohasem kerülhettek végleges kidolgozásira, még mindig fáradhatatlanul idézik az alkotó szívéhez nőtt motívumokat. Képsorunk csupán sovány ízelítőt adhat a rendkívül változatos, egyik-másik darabjában a chef d’ oeuvre- ök szintjéig felmagasló vázlat-sorozatából. Megkapó és ugyanakkor igen tanulságos, ahogyan „kóstolgatja” a gyermekkorától ismerős képet: hol a sziluettjét, hol a kontúrjait, hol a térbe feszülő tömegét igyekezvén a rajzpapír síkjára átmenteni mintegy szelíd erőszakkal unszolván bennünket mindannak élvezésére, amivel ő maga sehogyan sem tud betelni. A harmadik számú lap egyben arról is jó képet ad, hogy a kubizmus tanulságai (ezúttal elsősorban Feinin- per-hatásra gondolhatunk) a rendszeres elméleti és gyakorlati önművelés révén eddigre valóban vérévé váltak, és felhasználásuk immár olyan szuverén biztonsággal történik, hogy alig hisszük; ugyanannak a kéznek a munkái, amelyik a „Natura-Analízis-Szintézis” kissé merev, elfogódott vizsgagyakorlatait papírra vetette.

A téma egyik késői feldolgozása a bivalyfürösztés jelenetével gazdagítja az ismerős városképi részletet. Egyetlen lapon kapjuk tehát itt a késői évek két legkedveltebb motívumát. Mintha egyenesen az alábbi levélrészlet illusztrációjául készült volna: „...Elüldögéltem a Szamos partjain és feljegyeztem benyomásaimat; jól esett látni azt a nyugalmat, amit ott találtam. Mennyi erő van a vegetatív létben és milyen jót tesz nekünk, ideges városi embereknek. Sokat rajzoltam a bivalyokat, nagyon megszerettem ezt a különös, lomha, diluviális állatot. Milyen tohonya, de mekkora erő, szinte kimozdíthatatlan. Tulajdonképp csak ők tetszettek otthon, ők és a templom, amelyik szintén nagyon régi és csodálatosan szép. Le is festettem néhányszor a várossal, de le fogom festeni magányában is, ahogy kirajzolódik az égre szilárdan és kanokul...” (Levél Méliuszékhoz, 1943 nyara; idézi Dési Huber Istvánná: Dési Huber István. Képzőművészeti Alap Kiadó, 1964., 234. 1.) Az itt reprodukált vázlatlapokon nyom- ról-nyomra követhető, hogyan válik a látványos zsáner-téma mindjárt a megragadás pillanatában a „mekkora erő” kifejezőjévé, majd hogyan lép a bivalyok sötét, „tohonya” testtömege szinte észrevétlenül kontrasztba a fiútestek karcsú, mozgékony és világító foltjaival, és végül hogyan válik a fekete bivaly-falanx mintegy végső menedékévé a még „tohonyább” és még sötétebb erők elől közéjük menekülő fenyegetett emberségnek.

Végezetül a szombathelyi emlékkiállítás eredményei közé kell számítanunk azt is, hogy éppen a „mű-családok”, azaz a kész művek, az előttük készült vázlatok, valamint az utánuk készült variációk összegyűjtésével, együttes bemutatásával világosabbá váltak az életmű kapcsolatai néhány jelentősebb kortársi oeuvre-rel. Derkovitshoz, mint idősebb pályatárshoz és példaképhez, továbbá a Szocialista Képzőművész Csoport egyes tagjaihoz fűződő emberi-művészi viszonya újabbkori művészettörténet-írásunk gyakran szóbaho- zott és ha nem is egészen ellentmondásmentesen, de mindenesetre meglehetős pontossággal tisztázott kérdései közé számítható. Kevésbé tisztázottak kapcsolódásának konkrét megnyilvánulásai a másik kiemelkedő jelentőségű kortárs- művész, Nagy István festészetével. Pedig ez a kapcsolódás nemcsak őbenne magában tudatosult — mint ismeretes, a Korunk 1937. évfolyamának V. számába írt „Nagy István, a festő” című tanulmány mindmáig az egyik legkitű362