Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - MŰELEMZÉS - G. Komoróczy Emőke: Az ifjú pár és a lakodalmasok

jobbára az egykorú mostoha közművelődési viszonyokból következő és a művészben is csafkhamar tudatosult — hiányosságai.

Dési Huber István művészetszemléletének és belőle logikusan következő művészetpedagógiai elveinek, illetve módszertani „receptjeinek” előremutató vonásai különösen akkor szembetűnőek, ha meggondoljuk, mennyivel egészségesebb fejlődést futhatott volna be a felszabadulás után, különösen az ötvenes évek első felében, az immár uralomra jutott proletariátus művészete, ha a természeti látvány és a műalkotás viszonyát legalább ilyen árnyaltsággal értelmezték volna az akkor hangadó művészet-teoretikusök. A sorozat problémái közül viszont mai szemmel az látszik a legfeltűnőbbnek, hogy a pedagógiai gyakorlat során a művész végeredményben nem tudott (nem akart vagy nem mert) kilépni a polgári szalonfestészet keretei közül. Mind a négy képsor esetében egy-egy jellegzetes polgári műfaj, a portré, a csendélet, a tájkép és az életkép került feldolgozásra, mondhatnánk úgy is, „áthangszerelésre”, ám az a szempont mindezek során fel sem merült, hogy e műfajoknak a kifejezési lehetőségei egy közösségi típusú jövőbeni proletárművészet szemszögéből vizsgálva esetleg korlátozottak lehetnek, más, ezeknél hatékonyabb új műfajok kimunkálására pedig a művész ezúttal kísérletet sem tett. (Mentségére szolgáljon, hogy egy ilyenfajta kísérlet jószerivel máig várat magára!) Kerek tíz esztendővel később, a Népszava nevezetes karácsonyi számába a IV. rend művészetéről írott vitaindító tanulmányában kapjuk meg majd véglegesen letisztult fogalmazásban azt az elvi alapozást, amelyet az 1931-es tanulmánysorozat mögül még hiányoltunk. „Minden művészet sarkköve és örök problémája — olvassuk itt — az ember viszonya a mindenséghez és az egyén viszonya a társadalomhoz. És minden művészetnek csak az adja meg tartalmát, formáját.

DÉSI HUBER ISTVÁN: IPARI TÁJ

360