Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám - MŰELEMZÉS - G. Komoróczy Emőke: Az ifjú pár és a lakodalmasok
darazsak a bérlők, / izzanak a vőfélyek csapzott keselyű-frizurái, / nyüves pálcái, a koszorúslányok, a nászasszonyok / megromolva velejükig izzanak hajzatuk gyökeréig mind..Majd a sokszor megismételt izzik igéhez újabb igék egész sora társul, érzékeltetvén a táncörvény egyre fokozódó, növekvő lendületét, eszeveszett vigassággá fájulását: „izzanak poharak, húrok, izzik a tánc, az anyaföld, izzik a lakodalom, izzik ez a forgatag ünnep, örvényei az égre, lesuppan a földre süvítve, húzza neki a zenekar, s kurrog, rikogat, ropja:” Ezután kezdődik maga a táncorgia „leképezése” (amelyről már szóltunk). Itt már valósággal elhomályosul az egyes szavak értelme — szinte azt jelképezvén, hogy ebben az orgiában egybemosódnak az egyedek, „elhomályosul” értelmük, s egyszerűen el is veszti értelmét egyedi létük, személyiség-mivoltuk: felolvadnak s felszívódnak a „közös” tombolásban — állati létük ösztönuralmában. Már nem tudják, mit rikoltoznak; valóságfeletti s értelem nélküli vezényszavak, felszólítások röpködnek, s ők ösztönös mámorban átengedik magukat e vezényszavaknak: ropják a táncot a diktált ütemben, ugrálnak gondolkodás nélkül, s halandzsaszavakat kiáltva, szinte ősi kultikus mozdulatokkal próbálják kiöklendeni magukból mindazt a szörnyűséget, amit megemészthetetlenül (gondoljunk csak a díszesen leabroszolt márványasztalokra!) magukba nyeltek, s amiről nem is tudták, mennyire megfeküdte a gyomrukat. Ez az utolsó rész végig nagybetűvel van szedve, felkiáltójelek vannak a sorok végén: a költő ezzel is jelzi, mennyire eluralkodott a fékevesztett kur- jongatás hangulata a lakodalmas tömegen, mennyire nem tudják abbahagyni a régi lakodalmas nóták ütemére járt táncot. Szinte megfeledkeznek a szobor- merev, a szirtre kiállított párról — már azt se tudják,, hogy voltaképpen a jövőt ünnepelni gyűltek össze — már csak azzal törődnek, hogy a maguk keserveit feledjék, tévedéseiket elrejtsék j „majd nem látszik az a csont, rátöm- ködjük a betont, húzd! /, s feléljék mindazt a lehetőséget, amit még számukra tartogat az élet — semmit se hagyva belőle a jövőnek: „ezer hordó borom van, mind az ezer csapon van, tölts!”. Hogy az előbb mondottakat egységben is érzékelhessük, lássunk néhány sort e részből. A lakodalmas mondókák ütemét, a táncoló lábak dobogásának ritmusát, s az értelmetlen, — artikulátlan ősi ritmusok zagyva szabálytalanságát halljuk ki belőle: „Szupra aggnő, szökj fel kabla, tiporj a magra! Te vagy a táncos, riheruha ráncos, ropjad ránc! Ha megvolt az esküvője, leszáradhat a tüdője, húzd! Ez a köszvény ha megázik, mint a kakas bubitázik, billentyű! Tyű tyű tyű! Tubarózsán tetű mászik, vaskesztyű! Hé az aggcsont megellett, a csikaja deres lett, húzd!” stb. Hogy e lakodalmi tobzódás nem egészen ártatlan, s mások elnyelése is célja, azt is jelzi a nóta: ,,Kriptabelű varjú táncol, szájában a hús, a fátyol, huss! Ikulás, pikulás, táncol ezer Mikulás, hopp!. .. stb. (Az előbb már alkalmilag idézett sorok is ehhez kapcsolódnak.) Ügy érzem, a verselemek felfejtése után nagyjából ugyanolyan összképünk maradt, mint amilyen az első benyomás alapján kialakult bennünk. Mégis: így jobban értjük, mi az, amit a költő a mi világunkról, a mi számunkra meg akart 357
