Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - MŰELEMZÉS - G. Komoróczy Emőke: Az ifjú pár és a lakodalmasok

sajátos sokszínűségét, örvénylő mozgásának, a véget nem érő lakodalomnak a képzetét kelti bennünk.

Mibe torzult, mibe fordult az éjszaka tobzódása az ifjú pár háta mögött? Milyen nehezékek kötözik az emberi létet, visszatartva a könnyed változtatás lehetőségétől?

A „leabroszolt jégtorlaszok” (az elfedett — eltitkolt akadályok, a lét meg nem oldott problémái) márvánnyá merevedtek: amit ma meg nem oldunk — később már oldhatatlanná merevedik. Ilyen megoldatlan márványasztalok, so- ha-nem-oldható görcsök jelzik az emberi életek útját („asztalok az éjben, fehérek, hosszúak, mint a vasút”). Enyhítésükre, a szívek felvidítására „rózsát nevetnek a tálak”: ínycsiklandó ételek vannak a szépen díszített asztalokon — annyi belőlük, s oly émelyítően túldíszítettek, hogy már-már undorítanak („a sok cicoma, cirkuszi bokréta, álarc-kobak, dagadnak sáfrányos gőzben, faggyúban, tündöklenek”...) s nem is adnak igazi vidámságot: a kérdések megoldatlanságát ezzel nem lehet enyhíteni! Az emberek arcán tulajdonképp csak álarc a vidámság; az ételbe-italba feledkezés sem ad nekik igazi örömet. Csak „becukrozód- nak, beittasodnak” tőle — így lesz belőlük lassan más, mint akik voltak, mint akik lenni szerettek volna: „parafafejek (könnyűek — a vízen úszók, soha le nem merülök), „gyémántfejek” (szikrázni és tündökleni vágyók), „dísztökfe- jek” (kongók, üresek — s szépnek hiszik magukat), „gumifejek” (képlékenyek, bármily követelményhez könnyen alkalmazkodók), „fölfújható mosolyúak” (képmutató bohócok, akik mindig mindenhez örömteli arcot vágnak), „mumusfejek” (másokat örökké ijesztők, megfélemlítők), „ijedt fejek” vagy „szerény- kedők”, pironkodók” (akik „kis konc”-cal is beérik, félénken kérezkednek a húsosfazékhoz); vagy „finnyás és mohó” fejek (akik válogatnak — vagy mohón kapnak a javak után).

Hát így torzul el az emberi élet, lassanként, fokozatosan, alkata szerint ’ egyik vagy másik irányba, ha nincs rá lehetősége, hogy egyértelműen megoldhassa a lét-felvetette problémáit.

Bízzunk benne: a szocialista társadalom fejlődése során rendbejönnek az embereknek egymáshoz és a valósághoz való természetes viszonyai; kialakulnak a humanizált ember személyiségvonásai, amelyeket nem kell konformizáló eljárásokkal állandóan a „modell”-hez szabni, hiszen a személyiség néhány lényeges alapvonásának kialakításával (az alkotó munka igénye, az összközösségi érdekkel való azonosulás, valamint önmaga s a társadalom alakítására való képesség) az egyéniség struktúra millió természetes variációja bontakozhat ki. Mivel azonban az emberi személyiség mindig társadalmilag determinált, ehhez először a társadalmi (gazdasági, szociális és pszichikai) feltételeknek kell megszületniük: hogy az egyén szükségletei és érdekei objektíve is egybeesnek a társadalom szükségleteivel és érdekeivel. S „mivel az osztály-nélküli társadalom elvileg korlátlan fejlődési lehetőségeket teremt, bizonyos, hogy a viselkedés- és személyiségstruktúra terén jóval nagyobb lesz az egyéni változatosság, mint a tőkés társadalomban élő embereknél,”12 — akik körében egyre inkább a kon- formizálódás általánosul.

Egészséges, demokratikus közszellem, a személyiség szabadságát biztosító társadalmi légkör szükséges hozzá, hogy az ember ne torzuljon el. A ma felnőtt emberét még nyomasztó társadalmi élmények emléke kíséri: nem is lehet (tömegméretekben) harmonikus és teljes a személyisége. A ma „fejei” — Nagy László szavait idézve — még „vérdíjasok. . . árvák... örökké rezgők... a migrén szentségtartói. .. a rágalom szószékei”, akik nem bírják elviselni a tisztánlátást,

354