Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám - MŰELEMZÉS - G. Komoróczy Emőke: Az ifjú pár és a lakodalmasok
Nagy László a szó szoros értelmében arra tesz kísérletet, hogy formailag is leképezze a valóságot. A valóság kuszaságát s bonyolultságát, amelyben csakis a rendező érlelem tud belső összefüggéseket felfedni. Éppen ezért: föléje emelkedni is csak a rendező értelem képes. Tulajdonképpen végig az egész versben ezt a rendező értelmet képviseli az ifjú pár: kiválva a jelenvalóságból, a szirt- fokon állva, háttal a má-nak, ugyanakkor mégis ezernyi kötelékkel a má-ba ágyazottan ő mondja el az egész verset mint belső monológot. A vers: tükör a máról, de e tükörbe csak az pillanthat bele, helyesebben csak az érzékelheti és rögzítheti, amit lát, aki maga is képes arra, hogy egy jövőbeni állapot távlatából próbálja nézni a jelent. Az összefüggéseket felismerő kutató szemével. Az igazi művész képes rá — ezért lesz alkotása hiteles; ezért emelkedhet — s emelheti túl olvasóit — hallgatóit is — a ma szűk körén. A költő „azzal, hogy a tartalmat (a jelen valót) organikus egésszé rendezi át (feltárva benne a törvényt) — megőrzi a mű életszerűségét, de egyúttal az áttekinthetőség, a meg- fogalmazhatóság szépségét adja a világnak. Nem eszményít,... hanem eszmeileg bontja ki a tartalom valóságelemeit; a tartalom részleteinek valóság jellegét biztosítja az értelmes szerkezet és rendszer, a tagoltság — vagyis mindaz, amit formának neveznek”.11 Nagy László e versben a valóságot újjáteremti: érzékelteti egész hullámzásában, elmosódó bizonytalanságában. Elénk varázsolja a mindennapokban- élés kuszaságát, ugyanakkor tudatosan láttatja is e kuszaságot: (amit a benne élők tulajdonképpen nem érzékelnek) több-dimenziós látásmódra kényszerít bennünket; a valóság-sík és az elméleti-szellemi sík állandó egybevetésére, a kétféle valóságsík párhuzamos feldolgozására. És ez rendkívüli teljesítmény: csak a legmagasabb rendű művészet képes rá, hogy egyugyanazon időbeli s térbeli pontban a dolgokat szimultán láttassa többféle vetületben is. Ez volna korunk gondolkodásbeli célkitűzése: a dialektikus látásmód alapja. Csak a művészettől tanulhatunk e tekintetben ma még: hogy kell összemérni percről percre a napi lét átmeneti, folyton-alakuló s ezért „látszat-valóságát” a fejlődés törvényszerű belső valóságával. A költészet sugározza felénk a hitet sőt bizonyosságot: a jelenvalóság sohasem örök, s mi is formálhatjuk, ha felismerjük benne a „törvényszerűt”. Aki ez ellentmondást konkrét élményben — ha csak áttételes művészi élményben is — megélte: az előtt kibomlanak az élet titkai, s bármely jelenségszintű élményt képes feldolgozni a törvényszerű vetületében. Hogyan kelti életre a művész konkrétan ezt a több valóságsíkban való — szimultán — látásmódot? Nagy László legfontosabb eszköze — mint már mondtuk — a párhuzam és az ellentét egymásba játszása. A szirtfokon álló pár kiemelése — elhatárolása a lakodalmasoktól, ugyanakkor a pár szavainak — gondolatainak állandó beépítése a tömegmozgásba. A lakodalmasok nem tudatosan élnek — mozognak — cselekszenek; hanem természetes ösztöneik, az élet-meg- szabta mozgástörvényeik szerint. Az ifjú pár viszont gondolkodik, mindig minden mozzanatot elemei — értékel — önmagába épít. És vár, várja, mikor mozdulhat meg, mikor indulhat el az ünneplésből az önálló életre. A lakodalmasok azonban egyre jobban belefeledkeznek az ünnepbe; lassan már el is felejtik, miért állították ki az ifjú párt. Pedig ők sem érzik jól magukat: sóvárognak a hajnal után. Ugyanakkor félnek felvirradásától: már nem szeretnék tudatosan, tiszta fejjel is látni saját tivornyájuk nyomait. A harmadik egység táncorgiája jelzi ezt: a szédült őrjöngésbe fulladó sorok, a lakodalmas tánc eszeveszett sodrására, kábulatára épített versütem, az ismétlődő képmotívumok visszatérése, az egybefolyó kép-komplexumok alig megfejthető lánca: fizikailag is az élet 353
