Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám - MŰELEMZÉS - G. Komoróczy Emőke: Az ifjú pár és a lakodalmasok
mennyire másfajta követelményekkel és elvárásokkal fordul felénk az a valóság, ahhoz képest, amit mi megszoktunk.. És mit tesz akkor a kor embere? Reméljük, ez csak „elméletieskedő” kérdés, hiszen a változó valóság fokozatosan mégiscsak magához alakítja az embert, s a mai „szirtfokon-állók” addigra már többségben lesznek, sőt, addigra már olyan lesz az ember, mint ma ők! Ma még: túl sokan vannak azok, akik csak a maguk lehetőségei s vélt érdekei táncát ropják, s azon vannak, hogy ..mozdulatlanná” bűvöljék a jövőt. — A szirtfokon állók mégsem csüggedhetnek. Bíznak abban, hogy „a fehérvirágú almafaerdő, a fellángoló virágfa, tulipánfa, rengeteg tavaszi lámpa, a láng és vér szivárványa, az ábrándok kohótüze” végül mégiscsak legyőzi a reménytelenséget. Ezzel észrevétlenül át is csúsztunk a vers harmadik egységébe. A „vezérmotívum” újra felbukkan: „arccal a tengernek itt állunk gyönyörű párban”, várva a hajnalt — ,,s lagzi a hátunk mögött”. Képzeletünkben már kivirágzik ez a csodálatos hajnal (az imént idézett képsor: a virágzás — a fény — a szivárvány — a tavasz lobogása) — s annál nyomasztóbbnak tűnik e jelen, amely mozdulatlanságra, tétlenségre kényszeríti őket: „nem a kivégző szakasz, ó nem, csak megörökítnek kameráikkal a propeller-fejű tudósok”, — nyugtatják magukat, s próbálnak védekezni a gépiesülő világ „üveglencse- szeméből” kiütő „hideg sugár” ellen. Már nemcsak a lakodalom kavalkádja riasztja őket, hanem a technicizált — de nem humanizált! — világ ridegsége is: „kék darázsgépek, precizek, csupa gombok, rugók (motorizált rémek Kondor Béla baljós rézkarcairól) zúgnak” körülöttük. Pedig nem akar rosszat e gépi világ: csak széria-lenyomatban reklámfotót készít a „boldog ifjú pár”-ról: IFJÚSÁG, SÓLYOMMADÁR, TIED A VILÁG ÉS TEÉRTED VAN A VILÁG — hirdeti. Hogy e jóindulatú reklámfotók mily fárasztóan hazugok, azt könnyűszerrel bizonyíthatnánk néhány idézettel jelenkori költészetünkből. De maradjunk egyelőre csak a Nagy László-vers körén belül. „Múlik a drága idő, gyorsabb mint a sólyommadár” — érzékeli tehetetlenül az ifjú pár. Azaz már tudja: hamarabb elröpül ifjúsága, hamarabb megkopik életereje, mintsem felvirradna a hajnal. Azért mégsem mozdul a „vártá”-ról. Háta mögött teljes orgiává züllik a lakodalom, az ifjú párnak csak a felszalagozás, a megkoszorúzás, az ünneplés jut. Egyelőre semmi jel sem mutat arra. hogy a veszendő életek, a pusztulásra érett szemléletűek sírvavigadása alkotó, teremtő életérzésre váltson át; az ifjú pár mégis bízik a hajnal felvirradásában. Bízik és őrhelyén áll: „... felszalagozva és megkoszorúzva a dörgő időben Arccal a tengernek itt feszülünk öntve szoborrá”. Lehet, hogy szobor-sorsra ítéltettek; de az is lehet, hogy daccal feszülő elszánt várakozásuk mégsem értelmetlen, mégsem hiábavaló! E harmadik egységben egy izgalmas költői próbának is tanúi lehetünk: 352