Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - MŰELEMZÉS - G. Komoróczy Emőke: Az ifjú pár és a lakodalmasok

Az ifjú pár egyelőre nem tehet többet, mint szoborként áll és vár: múljon el e ,,haláltánc”-járók ünnepi tora, s ő lehetőleg érintetlen maradjon tőle, ne engedje elpusztítani a maga céltudatos, hajnalt-váró hitét.

A lakodalmas tombolásnak e freskó jelenetét páratlan szuggesztivitással: a színek és formák, képelemek és hanghatások vizuális-auditív sűrítésével vetíti elénk a költő. A „pars pro toto”-elve szerint csak mozzanatok — cipők, ruhák, izzadt ruhadarabok, lihegések és mosolyok, dohányfüst-csipkék és rezgő délibábok, aranyfába kapaszkodók és porban topogó elmosódott alakok, éljenző-üdvözlő kalapok, csákók, kendők és diadal-lobogók úsznak előttünk riasztó és visszataszító kavargásban, díszsortüzek ropogása közepeit, zajok, illatok, ziháló tülekedés rohamában. Nem is az egyes képelemek jelentéstartalma, hanem a képegész, a zuhatagszerűen halmozott részletekből kiszűrődő élmény váltja ki az esztétikai hatást. S e hatás nem lényegtelen forrása: e rész gyors ütemű, dobpergést, egymást taposó lábak rendszertelen dobogását érzékeltető ritmusa. Mintha az ősi kultikus szertartások igézői-bűvölői, átkot szóró értelmetlen mormolásai kelnének benne életre. Nem is a szavak értelme — inkább hangulata, az ősi dallamvonal monotóniája kelti azt az elviselhetetlen érzést: ez a haláltánc-tülekedés minden valódi értéket, minden valódi kitörni-akarást magábanyeléssel, szétmorzsolással fenyeget. Akinek már volt ilyen élménye s úgy érezte: nem tud a „bűvös kör” varázslatából kitörni — az érezheti, milyen félelmetesen szorongató érzést sugall e táncrészlet A vers leglényegesebb részének tartom: mintha itt tetőzne az a belső feszültség, amit az alaphelyzetben vázolt a költő. Mintha itt dőlne el: van-e hatalma e pusztuló és halálraítélt emberi magatartás- és életformának a tisztább egyértelműségre, az emberv.yi- emberi-lét megvalósítására törők fölött! ?

A költői pontosság és hitel szinte azon múlik: képes-e a művész „az általában össze nem illőnek hitt dolgok közötti lényeges összefüggésnek a meglátá- sá”-ra. „A költő kizárja a lényegtelent, az oda nem illőt, és az impulzusoknak így született, de ugyanakkor kiszélesített tartományát olyan rendbe kényszeríti, melybe azután az érzések nagyobb plaszticitásuknál fogva jól beleillenek.”10

E részben Nagy László korunk valóságának százféle bonyolult és egymásnak ellentmondó relációját egyetlen alapvető ellentétpárba rendezi: az új életfelfogást, embereszményt és erkölcsöt megteremtők — megteremteni akarók —, és az elavult szemléletbe begyökerezettek, a reménytelenségből kilábalni nem tudók életvitelének, életfelfogásának kibékíthetetlenségét, összemoshatatlansá- gát tárja fel. A formai elemek (halmozás — sűrítés — zenei ritmus, szerkezeti ellentétezés) mind ezt az élményt erősítik: úgy tetszik, a költő számára ez az élmény: alapvetően fontos. Szinte úgy tűnik, mintha ez ellentét egészséges feloldódásán múlna a jövőnk.

A társadalmi légkörnek ösztönöznie kellene a ma emberét, hogy be ne rendezkedhessen „sub specie aeternitatis”: az örökké-valóságra. Érdemes felfigyelni Maróti Lajos korábban idézett (A múló jövő nyomában c.) könyvéből egy idevágó gondolatra: „Olykor az a benyomás támad — írja —, mintha társadalmunk valami kényelmes örökkévalóság biztonságában lubickolna^ . .) azzal a hallgatólagos elgondolással, hogy a világ holnap, holnapután, ötven év múlva is szükségképpen olyan lesz. mint ma. ..” Pedig „könnyen előfordulhat, sőt, nagyon valószínű, hogy — változatlanul a szocialista társadalmi rend alapstruktúráján, de a technikai-tudományos forradalom kényszere alatt — olyan valóság formálódik majd ki pár évtizeden belül, hogy csak hápogni fogunk az elképedéstől,

;5l