Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám - MŰELEMZÉS - G. Komoróczy Emőke: Az ifjú pár és a lakodalmasok
üzenetét hozó hullámok (önkéntelenül az Ady-versre kell gondolnunk: zúgtak a habok, a habok..a zúgó Elet üzenetét súgták a költőnek. „Viola távolban”: kéklő messzeségben — de nem elérhetetlen távolságban keltek útra ez üzenetek: a viola melegebb, biztatóbb — szeretetet s meghittséget sugárzóbb szín — a virág bársony-pillangó szépségét idézi! — mint a hideg fagyos-kék Tehát, nem reménytelen, hogy a tenger „nászajándéka”: a „babapólyába” rejtezett — most születő jövő szépségben s fényben ragyogva ideér — betöltvén az „ifjú pár” sóvárgását, s érvényesítvén a törvényt. E fény megsebzi azokat, akik nem örömmel várják: a vaksi szem nem bírja elviselni az erős fényözönt. A tenger sója pedig „meglépi” — foszlányokra marja azokat, akik nem szokták meg, hogy a végtelenség sóját elhintsék fürdővizükben — akik a jelenbe s létükbe-zártan éltek, és nem jártak fürödni a sósvízű tengerre: — azokat, akik sosem nyitották rá a távlatokra önmaguk szűkös kis világát. Ez utóbbi 3 sor már pattog a zöngétlen hangok rideg könyörtelenségében; az előbb elnyújtott, dallamos ritmus is keménnyé, zárttá sűrűsödik. A törvény kegyetlen: betelik mindenképp. Azokon is, akik nem értik. Azokat megsebzi. Akik viszont értik — hallják s sóvárogva várják —, megkönnyebbülten fellélegeznek: „hát valami történik mégis” — nemhiába volt annyi remény, annyi várakozás. S a „törvény-értetlen barbárok” (Garai szavai) kénytelen-kelletlen megtanulják tisztelni az új élet-hozta törvényeket. Itt „csatol vissza” a költő az alapképhez: (a vers második része kb. itt határolható el): újra láttatja az ifjú párt a szirtfokon, a „kova-fokon, a világ kirakatában”, amint „párban virulva” áll. Már elmúlt minden ijedtsége — elfeledte kivetettségét: hogy tulajdonképpen a „krétafehér szakállak rendeletére” kell ott állnia. Hiszen megvigasztalta, bátorságot sugárzott bele a tenger: s ő megértette a jövő ígéretét. így most nyugodt: . Ai'. * . ú. „kéz a kézben, várva a ceremónia végét. viseljük a jelképek ünnepi gyötrelmeit.” Számára gyötrelem ez a szertartás. Nem csoda, hisz hátukra „haragzöld selymet” tűztek (tulajdonképpen haragszanak is rájuk, ugyanakkor amikor boldog ünnepélyességgel ékesítik őket. Nem is harag ez — inkább valami méiyeniilő fájdalmas önsajnálat: hogy ők, a lakodalmasok, íme már soha többé nem állhatnak a szirtfokon). Ez a selyem-palást mégis úgy „hullámzik, akár a reménynyel tömény mező”: az elleplezett harag vagy önsajnálat mellett a bizakodás is bennefeszül a hátulmaradtakban. Hátha mégis.. . hátha egyszer. .. hátha csakugyan győz az Élet. . .!! Az ezeréve megszokott jókívánatokat, a „sámáni igézetet”, „szivárványos babonazáport” tulajdonképpen szívből jövő lelkesültséggel zúdítják az if jakra: LEGYETEK TERMÉKENYEK.. . pereg a szó, a gyöngyzápor — búza — rizs — rubin és( opál feléjük zúduló zuhatagával elvegyülve (azaz: gazdagságot — szépséget — termékeny bőséget kívánnak a fiataloknak). Mégis, miért oly visszás, oly hamisnak tetsző e jókívánalom? Mert az élet rokkantjaitól ered; akik már igazán hinni nem tudnak, nem is tudhatnak, hiszen ez önmagában képtelenség! Hogy is hinthetnének valódi áldást a „heroinfehér”, (önmagukat-) sárga és zöld, „epeszakító” (másokat mérgező) „halálfejgyűrűs kezek”!? Amelyek még a gótbetű görcsében torzultak el, vagy „oltári gyertyasorként nyílt ujjúak”-ká!? (Vagyis: a vallás mindent-befo- gadóvá, álhitekbe-kapaszkodóvá; az erőszak pedig önzővé, másokat pusztító egocentrikusakká tette őket.) Kapcsolódásra, igazi emberi kézfogásra egyik kéz 347
