Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám - MŰELEMZÉS - G. Komoróczy Emőke: Az ifjú pár és a lakodalmasok
sem alkalmas mór. „Savakkal, sorsokkal” bánnak: a nekik kiszolgáltatottat életet-szétmaró savakkal mérgezik; ..balzsamozásra várnak”: múmiává merevedtek s elvárják, hogy szent tiszteletben tartsák őket. Ilyen kezek emelkednek koccintásra az új pár háta mögött, éltetve a jövendő életet. S „a zene aranyóljaiból” (az ünnepi bőség s ragyogás hangulatában) „vérengző dallamokat, ragadozó ritmusokat” engednek ki: hátha felfalják — hátha bekerítik mégis az ifjakat, az ünnepi gazdagság fényével elkápráztatva őket („a mozdulatlanokat marni párducok jönnek, sasok”). Mindent elárul a költő szóhasználata: pontosan és egyértelműen fogalmaz, semmi félreértésre vagy félremagyarázásra nem hagy lehetőséget. Az eltorzult, megromlott szívűek jószándéka mögött is ragadozó-hajlam lapul: képmutató, látszólagos az az öröm, amellyel az életet köszöntik — titkos vágyuk tulajdonképpen az, hogy az életnek örülőt is minél hamarabb maguk között, a megromlott életűek között láthassák. Csakhogy az ifjú pár: legyőzhetetlen. Szelíden (ellentétben a ragadozók vadságával!), de királyian (magabiztos méltósággal, a biztos győzelem tudatában) áll a szirtfokon, „kéz a kézben” (a tiszta és bízó kezek szövetségében: „össze- forradt kézzel”); „összekapcsolt vérköreinkben, érglóriában, gyöngyvirágillatú mátkaruhában”: a szépség és boldogság büszke diadalában. Mosolyogva tekint a tenger ünneplésére: a „gigászi mókára”. Mennyivel tisztábban, szebben és felemelőbben ünnepel a tenger, mint a hátul hagyott lakodalmasok! A „habból perdített tünemény baba-pólyák”, „az albatrosz-párok fáradhatatlan röpte”: mind a magasba-szár nyalás, a kristálytisztaság jövőbeni ünnepének lélekemelő szépségét idézik. Maga az „albatrosz” madár a Baudelaire-vers óta külön is jelképes értelmű: az érzékeny, a lélek szavára fogékony, a belülről más embert jelöli, aki „a durva matrózi nép” gúnyos röhejében esetlenül mozog ugyan, de a légi magasokban merészen, otthonosan szárnyal. A kép azt sugallja: a jövő embere úgy fog különbözni a ma emberétől, mint ahogy az albatrosz különbözik a matrózi néptől. Nagy László eredeti nyelvteremtő fantáziájának egyik (e versben is megfigyelhető) legfontosabb összetevője éppen a metaforaértékű szóhasználat. Nála a szavak sohasem pusztán önmagukat jelentik: a leghétköznapibb kifejezéseknek is sajátos mellék jelentései vannak, szimbólumként sűrítik magukba a legárnyaltabb élettani, pszichikai, szociológiai vonatkozásokat. A versegészbe illeszkedve több irányú mozgásba hozzák az elemző értelmet, amely a különböző közlési szintek feltárásával végül is megkíséreli szintézisbe hozni a gondolati anyag, a külső és belső forma „vallomásait”, s úgy próbálja kibontani a vers valóságtartalmát. Szókincse az egyezményes tartalmi jelzéseken túl valami „sajátos és szuggesztív, fogalmilag nem egykönnyen s nem automatikusan megragadható jelentést” sugároz — amit Hankiss Elemér a költői nyelv leglényegibb ismérvének tekint.8 Hiszen „ez a forrása annak, legalábbis részben, hogy a műalkotás jelentése elmosód.óbb, bizonytalanabb, lebegőbb (legalábbis nem egykönnyen és egyértelműen megfejthető), mint a köznapi, fogalmilag pregnáns közlésé” (uo.). Ugyanakkor ez biztosítja esztétikum-beli többletét is a hétköznapi közléssel szemben. Az adott részre konkrétan vonatkoztatva mindezt: nézzük meg, mit fed fel előttünk e részben Nagy László szóhasználata?! A „vének”, puszta szokásból, a tartalmát-vesztett hagyomány parancsának megfelelően, ünnepük és a tengerpartra küldik hajnalt-várni az ifjú párt. Ök maguk már rég nem hisznek abban, hogy a hajnal egyáltalán létezik. S mivel 348
