Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - MŰELEMZÉS - G. Komoróczy Emőke: Az ifjú pár és a lakodalmasok

hogy a, világ halad, és nem egyhelyben áll. De akkor még keserűbb az ébredés, mintha mindig is ezzel a tudattal nézett volna a folyton változó valóságra. Az ember kényelmi ösztöneinek visszahúzó erejét csakis a gondolkodás dinamizmusa ellensúlyozhatja: ha az egyed számot vet azzal, hogy igenis, a világban egyetlen értelmes dolga és feladata lehet: kibomlásra, diadalra segíteni az újat, a jövőt. Minden más csak nemzedéki önzés, a fejlődést gátló árulás, ami előbb-utóbb az egyed életében is érezteti roncsoló hatását.

Az „ifjú pár” tehát a végtelenséget választja szövetségesül: a tengert, mely a jövőt hengergeti felé hullámain („babapólyákat” hömpölyget: a kibomló- születő újat), „hogy méltassa a térben mérhetetlen sóvárgásunkat s a törvényt. ..” Azaz: a végtelen jövő már elismerte — felismerte — és elfogadta az ifjú párt: megérezte benne, hogy ő hivatott a lét új törvényeinek beteljesítésére. Ezt a törvényt — amelyet a jövő szentesít — előbb-utóbb „a tiltakozók is tisztelni kénytelenek”, ha nem akarják, hogy megsebezze, elpusztítsa őket a fény.

E versmozzanat ismét egy lényeges szociál-pszichikai jelenséget asszociál bennünk a ma emberének (a múltban beidegzett) konformista gondolkodás- és magatartásmódjával kapcsolatosan. (Ami természetesen az egyik legveszélyesebb társadalmi tünet, mert hosszú távon teljes passzivitást, közönyt, a „jó vagy rossz hatalmaknak” való kiszolgáltatottság közérzetét eredményezi!)

Ezt a problémát jelzik jelenkori marxista szociológusaink,5 s mint a fennálló viselkedési normák megszilárdítására irányuló tendenciát rendkívül veszélyesnek tartják. Ugyanis az alkotó gondolkodás kibontakozását akadályozza. Hogy törjön utat magának az ember lényegi ereje, az alkotóerő, ha az iskolapadoktól kezdve a felnőtt élet minden fórumáig éppen az eredetiséget, az egyéniséget, a „mássá levés” igényét büntetik?

A gondolkodás nyitódását a világ felé, a kisközösségek dinamikusabb szemléletének kialakulását csak úgy lehet ösztönözni, az új életforma követelményeinek érvényre jutását csak úgy lehet támogatni, ha a társadalom a jog és törvény formájában is szabad utat biztosít az új tendenciák erősödésének (lásd: napjainkban az új ifjúsági törvényt, a nők helyzetével kapcsolatos rendelkezéseket, a demokratizmus intézményes támogatását: ha nem is azonnal, de lassan, apródonként mégis jelentős változásokat hoznak az emberek gondolkodásmódjában, s legalább elvileg lehetővé teszik az élet természetes igényeihez közeledő szemléletmód és magatartási reflexek kialakulását). Ugyanis az ilyen törvények hatására az emberek — gondolkodási mechanizmusuk természetes alkalmazkodó hajlandóságánál fogva — lassanként az új tendenciákat tekintik „normának”, s azokat igyekeznek követni, betartani. A gondolkodási és viselkedési mechanizmusok lassú átállásának tulajdonképpen ez a magyarázata, egyben ez a biztosítéka is a mindenkori változás érvényre jutásának. Napjaink társadalom-szabályozásának egyik legfőbb elve az, amit J. Szczepanski így fogalmazott meg: „A jog a fejlődés tényezőjeként akkor funkcionál, ha a nonkonformistán viselkedő egyének védőjévé válik; ha biztosítja a védelmet a feltalálóknak és újítóknak minden területen, ha biztosítja kiemelkedési lehetőségüket és új értékek megteremtését. Amennyiben ez az elv a jogszabály- alkotásban testet öltött”, „mindenkor a haladás nagyerejű tényezőjének bizonyult. ..” (i. m. 253—54. o.).

Az embereket meg kell tanítani „gondolkodó, tudatos önépítés”-re, írja Mohás Lívia „Kell az önelemzés” című cikkében.6 Hiszen: „Belső világunkban még úgy tapogatózunk, mint vakok az ismeretlen házban. Még a tájékozó345