Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám - MŰELEMZÉS - G. Komoróczy Emőke: Az ifjú pár és a lakodalmasok
„már nem jövünk vissza, nem jövünk vissza soha mételyes rétre, mesgyekővel egymás fejét beszakítani — Nem jövünk vissza oda, ahol megőszül a haj, ahol húz a nehézség. . mert egy tisztább, szárnyaló élet varázslata magával ragadta őket. Ezért fájó szeretettel búcsúznak: „Jó éjszakát, édesapa, jó éjszakát!” (Nekünk mennünk kell a magunk útján, akkor is, ha te nem akarsz velünk tartani.) E pontról kell visszatérnünk a Menyegző ifjú párjához, amely hittel s magabiztosan néz a jövő elé: győznie kell, hiszen benne öltött testet az életteremtő szépség és tisztaság. És e hitétől el nem térítheti, „mert csillagok lázítnak minket a legnagyobb nászra, hogy virágpor-cirmos arcunk elijessze az örök halált, hogy szerelmünk eszményi szagától a május teljes legyen, lepattant gombjainktól tücskös és jánosbogaras az éj, szerelmünk harmatától erős és smaragd a mező.. Ez a rész a vers leglíraibb részlete. Árad belőle a költő szeretete, hite és bizalma az életért harcbaindulók, az Élet teljességét élni akarók iránt, másrészt az a szépség, az a boldogság, amit csak az egész világot átölelő—átjáró szeretet: a minden dolgok, a „Mindenség szerelme” adhat. Az első sorokat a zöngés hangok lágy dallamossága, a hangsúlyos szótagok sortagoló ritmusa mögött megbúvó hexameter ódái fensége a diadalmas életöröm himnikus magasába emeli. Ebben a szerelembe oldott szépségben azonban az elszánt keménység is benne rejtezik: a sziszegő sz hang alliterálása (szerelmünk eszményi szagától) érezteti: nem engedjük, hogy bárki megölje a májust, a „tücskös és jánosbogaras éj” mesei boldogságát, s újratámassza a volt-lét örömtelenségét (a kánoni kopárságot”). E rész líraiságában a szóhangulatnak — mint stíluseszköznek — fontos szerepe van: a csillagok nászra lázítanak; szerelemtől teljes a május; a virágpor-cirmos arc, a szerelem harmata, a „tücskös és jánosbogaras” éj, a smaragd mező és a selyemhajó: nemcsak jelentésük, hanem hangalakjuk is rejtett, meleg és tiszta hangulatot áraszt. A népmesék tündérvarázslatát, a beteljesült álomvilág illúzióját sugallja. Ebből a sugárzásból az elavultnak is jut fény és meleg: a „smaragd mezőn” az ifjúság szilaj-szép elszánt ménjei „selyemhajóval” siklatják „az öregeket”, ifjúságuk varázslatával oldják-puhítják a megmerevedett csontokat. Azaz: szívesen hajolnak le védő szeretettel a régiben-meggyókerezettekhez, nem bántani, pusztítani akarják őket, csak azt kívánják, hogy engedjenek nekik: hogy teret engedjenek az újnak, ne állják útját a dinamikusabb és tisztább élettörvények kibontakozásának. Ez fontos mozzanat a versben: a költő nyilván azt kívánja érzékeltetni, hogy az újat-akarók, az újért harcolók megfélemlíthetetlen magabiztossága abból fakad, hogy az ő tiszta életteremtésük, a Közösség törvényeiben oldódni- tudásuk majd „megváltja a világot” az önző, öncélú és hazug élettörvények béklyóiból. Az embert csakis az alkotó és teremtő élet szabadíthatja fel a kényelemszerető szellemi restség, a statikus gondolkodás és a hazug „nyugalomvédő” illúziók lelki tespedéséből. Márpedig ez a felszabadulás az ember — az egyed! — érdeke is: előbb-utóbb úgyis mindenkinek szembe kell néznie azzal, 344
