Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - MŰELEMZÉS - G. Komoróczy Emőke: Az ifjú pár és a lakodalmasok

„a nagyvilág kék halántékán ugyanaz a pulzus

ugyanaz a dübögés a pacsirta búbja körül”

Azért mer vállalkozni „kozmikus küldetése” betöltésére, mert tudja: benne buzog az élet minden ereje, szemben a „kánoni kopársággal”.

Hogy még pontosabban érzékelhessük e szemléletben! ellentétet — a fájdalmas összebékíthetetlenséget, ami az önző — periférikus — érdekek és a társadalmi érdek ütközéséből fakad, fel kell idéznünk Nagy László csodálatos oratóriumát, az Ég és földet,4 Az Atya párbeszéde fiaival ugyanazokat a megoldhatatlan feszültségeket sejteti, mint a Menyegző. Az Atya: részben a régi „isten”, a parancsoló és mindenható, részben pedig: a Föld vélt őserejét, a hagyományt őrző és féltő, parancsszónak engedelmeskedő, a létnek kiszolgáltatott ember. Tehát: hatalom és megalázkodás egy-testű védelmezője — egy személyben jelezve, hogy e látszólagos ellentétpár lényege szerint mennyire azonos gyökerekből fakad. Azzal vádolja fiait, hogy összeromboltak minden rendet, az általa épített harmóniát, s „martalóc-bandákká” fajzottak. Hiszen nem hajlandók elfogadni az ő régi igazságait (a „bárhol -— bárkinek szolgálni” elvét, s a „legtöbb aljasság” idején is „éljenző”, hazug képmutatást). Ügy érzi, a fiúk köd-templomokat emelnek, téboly-világot, szörny-unokát szülnek: mert nem az „engedelmesség” erkölcsére szoktatják önmagukat s utódaikat. Mert újat akarnak. . . s „hentesei az örök dolgoknak” (i. m. 17—18. o.). A fiúk öntudattal s büszkén határolják el magukat atyjuk világától, akit szeretnek ugyan, sőt fáj is nekik atyjuk fájdalma — de az ő kedvéért mégsem hajlandók hazugul élni:

„Mi csillagzó fejünkkel utat hasítunk, át a homályon, át a butaságon, babonán, és nem hajolunk meg moha-szemű bálványok előtt, csak a ragyogó tények előtt, csak a tudás bűvölhet minket, de úgy, hogy magasba emel...”

Fájlalják atyjuk magáramaradását, de azt még inkább, hogy atyjuk is eltaszítja, kiveti őket, ahelyett, hogy szerető szívvel melléjük állna, együttérző támogatással őket segítené:

,,Kellene vigadnod végre, hogy utódaid felszálltak az akiok mocskából, az osztozkodás fertőiből, lélekferdítő kuporiság tébolyából, a hitvallás cirkuszaiból, — föl, — föl az űrbéli ércek és fények közé, a szeplőtlen anyaghoz, hol tiszta lesz a lét...”

Nem, az Atya nem vigad, mert nem hisz benne, hogy ezt a „tiszta létet” valaha is meg lehet teremteni. Inkább megátkozza fiait, kívánva: „ne rakhassanak fészket a csillagok bizalmába”. Ha ennyire másként kívánnak élni, ha ennyire torznak és embertelennek érzik az ő világát, — s ezzel az ő egész életét: akkor inkább pusztuljanak bele az álmaik megvalósításáért való viaskodásba, az erőfeszítésekbe. A fiúk elszántak, bár sajnálják apjukat — és sajnálják a saját támasznélkül-maradásukat. De fészkükből-kivetetten, megátkozottan is tudják, bármi történjék is,

343