Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - MŰELEMZÉS - G. Komoróczy Emőke: Az ifjú pár és a lakodalmasok

kolódásra csábítják a Tisztaságot, Szépséget és a termő-teremtő Életerőt. Pedig jól tudják, hogy az életet megállítani nem lehet; mégis, a lelkűk mélyén akkor elégedettek, ha akadályt gördíthetnek kibontakozása elé. Hogy az újnak legalább viaskodnia kelljen — hátha elvérzik mégis a csatában? S hogy ezzel a társadalom egészén, így önmagukon is bosszút állnak — hiszen az egyhelyben- topogás őket is a reménytelenség állapotában rögzíti, s a társadalmi fejlődést is gátolja — mit sem törődnek vele, ha látják is. Pedig a gondolkodásbeli konzervativizmus, a szellemi restség az élet minden területén roncsol: „egyénben és társadalomban az önkibontakoztatás és továbbfejlődés hormon-anyagait termelő szerveket támadja meg és pusztítja, kiölvén eképpen belőlünk a jövőt, és kiölve bennünket a jövőből.”2

Az embernek ma tulajdonképpen elsősorban önmagával kell harcot vívnia: korábbi beidegzettségeivel, gondolkodási sablonjaival- ,,. .. A fizikusnak éppúgy meg kell küzdenie kora közgondolkodásának természettudományi, filozófiai konzervativizmusával, mint a k öl tőnek-í rónak az esztétikai és ízlésbeli begyepesült- séggel; s ami küzdelmüket drámaivá feszíti: legelőször tulajdon szemléletük dogmatizmusával — konzervativizmusával.. ,”3 De a hétköznapok emberének ugyanígy felül kellene vizsgálnia életszemléletét az élet minden területén, minden kérdésben, és meg kellene tanulnia hajlékonyán, „komplexebben” gondolkodni az élet egészéről, nem pedig merev szigorral azon erőlködni, hogy a régi sablonokhoz igazítson minden új törekvést. Ez korunkban jóval veszélyesebb, mint megelőzően bármikor. Hiszen évtizedek alatt „százados mulasztásokat” kellene pótolnunk, s próbálunk is pótolni, csak nagyon nehezen megy, éppen a régi szemléleti beidegzettségek makacs és erőszakos uralma miatt.

Pedig az új már megszületett — és ezt nem lehet meg-nem-történtté tenni: alakítja a maga léttörvényeit. Ha másképp nem lehet: harccal. „Szent lázadások, vágyak s ifjú hitek örökös ura”-ként. Ahogy Ady tette, küzdve-viaskodva ,,a magyar Ugar” szellemi pusztaságával. S ahogy Nagy László verse tárja elénk. Az értelem tisztasága a legfőbb fegyvere. — Elveti a túlélt dogmákat, babonákat, az álszentség és képmutatás , mirtusz”-koszorúját. „A fölismerések spirál tornyai a végtelenségig” magasodnak benne (azaz: nem végződnek egy pontban, hanem új és új felismerések felé törnek) az üres „okosság”: hazug okoskodás hamis csillogásával (a „doktrínák drágakövé”-vel) szemben.

„Mi vagyunk a fenség, koronánk örökös láng, csillagsor-pályák, babonátlan lámpái az észnek. (. . .) mi vagyunk a tűz, mi vagyunk a vér, a tej meg a méz, kozmikus küldetés ősatyák kőtáblái ellen törni törekké, akár a laskát, ez a mi csatánk, békesség vagyunk, az újrateremtés indulata, a képzelet kivirágzása kánoni kopárság ellen..

Tehát: az „ifjú pár” nem pusztán csak lázad a régi ellen, roncsolva a terméketlen élet meddő, önző, önzésre épülő törvényeit, hanem életet is ad, táplál, a „tej meg a méz” mesebeli bőségét teremti meg (gondoljunk csak a tejjel-mézzel folyó Kánaán” ősi kívánságára!). A békesség szelíd jóízével tölti be a lelkek sivatagát. Végre feloldja majd az emberi „magányt”, a természetes létből és a társadalmi közegből való kiszakítottságot, s újra tudomásul veszi egylénye- gűségét a léttel — a Kozmosszal — az egyetemes Természettel:

342