Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - MŰELEMZÉS - G. Komoróczy Emőke: Az ifjú pár és a lakodalmasok

a végtelenség felé sóvárogva, s a végtelenségnek tudomására hozva, hogy ők az életüktől — az életükkel valamit akarnak, valami mást, mint ami mögöttük maradt. Nemcsak azért’ állnak itt, mert ez „így szokás”, mert „ide küldték őket a vének”: hadd öltsön testet az ige, „ha tud”; hanem azért, mert elszánták magukat:

„összeesküdve örökre a jóra, igazra, gyönyörűségre, a legszilajabb álmon is túl a rendre, hogy általunk jönne a világra...”

Azaz: az igazi élet megteremtésére vállalkoztak. Ha József Attila szavai is eszünkbe jutnak: a ,,szabadság”-szülte rend megteremtésére. Honnan e bátorság? Honnan a hit, mely a „vének” „márványlap arcéléből” előtömörödő „rettenetes kódextől” sem riad meg? E kódex (elavult törvények, szokások örömöt és életet ölő gyűjteménye) még a tűzvirágot is lepréselné, s a vének zúzmara-üstökös tekintete legszívesebben porba ütné „a szív delelését”; „eltaknyult isten-szakálluk” pedig (a kép undorító volta a hatalmat-vesztett ókori istenekre utal, akik már elerőtlenedtek, „eltaknyosodtak”) „csíraölő” (életet pusztító) árnyával fekete szalagként (a gyász, és a halál színével) csavarná be ,,e pázsitos bolygót” (ahol pedig az életnek, a zsendülő tavasznak lenne csak helye). A költő az életpusztítás vádjával illeti a lakodalmasokat. Pedig voltaképpen ők állították a sziklafokra az ifjú párt, jelezve, hogy megengedik: „ÍME TESTET ÖLTHET AZ IGE, HA TUD”: nem állnak útjába. De nem is segítik. Fagyosan, zúzmarahidegen és márvány-méltósággal vagy a csapdát-állító ravaszság kárörvendő kajánságával tekintenek az életet tisztán élni akarókra, a teremtésre és a jóra, az egyértelműségre szövetkezőre.

Érdekes lélektani mozzanatot rejt ez a részlet: az emberek tulajdonképpen vágynak a változásra, az „emberi világ” megszületésére; sokan reménykednek is abban, hogy majd az új (s újabb) nemzedék emelt fővel várja ki a hajnalt a „sziklafokon”; sőt a lelkűk legmélyén együtt is éreznek a bátrakkal. Mégis: ha íennszóval is nyilvánítanák együttérzésüket, ha fennszóval is elismernék, hogy igenis: harcolni kell az elavult értékrend ellen, félre kell dobni az életellenes és természetellenes gondolkodási sablonokat, tisztább és egyértelműbb kapcsolódást kell teremteni ember és ember, ember és világ között — akkor úgy éreznék, önmagukat döntik romba. Be kellene ismerniük, hogy hamis utakon jártak, kényszerű, de később értelmét vesztett megalkuvásokkal torzították el önmagukat. Hát inkább azt mondják: reménytelen a küzdelem, úgyse lehet megvalósítani semmit az álmokból, az igazság-nosztalgiákból. A lelkűk mélyén érzik, hogy nem az az igaz, amit ők mondanak — hiszen az ő életfeltételeik, a társadalmi légkör is más volt, mint amely az újabb nemzedékeknek adatott. Ök valóban csak úgy élhettek, ahogy éltek, és olyanok lettek, amilyenek lehettek. De bűn a társadalommal, és bűn az ifjúsággal — tehát a jövővel — szemben, ha az utánuk-jövőkben nem támogatják, hanem elfőjtják-megalázzák a legszebb törekvéseket és legszebb álmokat, mondván: azt az emberi életet, amire ti vágytok, úgyse lehet soha megvalósítani. Ezért nevezi Nagy László „véneknek”, undorítóan eltaknyult szakállúaknak, az élet virágait kegyetlen (középkori) kódex-törvényekkel préselőknek a lakodalmasokat: akár idősek, akár fiatalok. Ök azok, akik gyűlölködve nézik a felnövekvő újat, mert attól rettegnek, hogy őellenük nő fel. Nincs meg bennük az önalakítás képessége: nem tudnának egy igazabb élet igazabb tövényeihez igazodni — hát inkább eltorzítják, bemocs341