Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - MŰELEMZÉS - G. Komoróczy Emőke: Az ifjú pár és a lakodalmasok

tagolja és egységbe fűzi. Hogy a „költői üzenetet” megfejthessük, e motívum nyomán kell elindulnunk.

A legújabb felfogások szerint minden versben bizonyos sajátos „formateremtő elv” fedezhető fel, amely meghatározza a különböző fprmai elemek helyét, értékét s szerepét a „műegész”-ben.1 E belső elv megtalálásával juthatunk hozzá a formai eszközrendszer kulcsához, aminek segítségével a műalkotás részleteit az egész felől közelíthetjük és értelmezhetjük.

E vers az ifjú pár és a lakodalmas tömeg több vonatkozású ellentétére épül, s érdekes dinamikát ad a versnek, hogy a „tömeg” és a „pár” mennyiségi ellentéte is mindvégig kiegyensúlyozódik. Tehát mintha egy mérleg két serpenyője állna előttünk' feszülten várjuk, melyik serpenyő javára billen a kar. E dialektikus ellentét kibontásának különböző fokozatai vannak: a külsőleges mozzanatoktól haladva a legbenső lényegig. E fokozatok csomópontjain újra és újra az alapszituáció ismétlődik: „arccal a tengernek —” s háttal a tobzódó lakodalomnak, a szirtfokon áll az ifjú pár.

A többoldalnyi (több mint 200 soros) vers egyetlen onásmondat. Ügy érezzük, ennek a grammatikai nyitottságnak is funkcionális szerepe van: az élet gomolyg'ó kuszaságát, az ellentétek kigubaneolhatatlan, soha-le-nem-zárható megoldatlanságát, a múlt—jelen—jövő egymásba épülő folyamatát hivatott érzékeltetni. Az élet soha nem vágható ketté: eddig a múlt — és itt kezdődik a jövő; hanem a kettőnek örök jelenben, egymással örökké feleselve, viaskodva, egymást gyengítve vagy erősítve, de mindig együtt kell élnie, kusza összefo- nódottságban. Az ellentétes erővonalak kirajzolódnak ugyan, s olykor el is határolhatok egymástól: ezt érzékeltetik a versben a különböző írásjelekkel (kettőspont, vessző stb.) jelzett gondolati határok, s egy-egy sor nagybetűs szedése. Az értelmező és válogató elmének kell azonban egymástól elkülönítenie és rendeznie a különböző mozzanatokat, amelyekből a valóság valódi és teljes képe összerakható. A gondolkodás számára a már említett csomópontok: szigetek, pihenőhelyek, amelyek újra és újra eszünkbe idézik az alapellentétet (az ifjú pár és a lakodalmasok) — mintegy belső refrénként kiemelve a vers leghangsúlyosabb mondanivalóját. Ugyanakkor lezárnak egy-egy asszociáció-egységet, új és újabb beláthatatlan szemléleti-érzelmi-szelJemi és pszichikai síkok felé nyitnak szabad utat, egyúttal biztosítva a vers belső tagoltságát.

Az így nyert „vers-egységek” üzenettartalmát leginkább úgy közelíthetjük meg, ha a vers minden egyes mozzanatát a maga természetes egymásutánjában értelmezzük. Csak e felbontás után nyílik lehetőségünk arra, hogy összeállítsuk a versegészet — s belőle a „világegészet”. (Azaz: a vers mikrokozmoszából következtethetünk a makrokozmoszra.)

Az első egység alapszituációjában azonnal körvonalazódik: milyen természetű feszültségek között kényszerül élni az az ember, aki az új eszmények — az emberhez méltónak érzett élet megvalósítására szánta el magát.

A „tengernek bemutatott” ifjú pár — „két emberi csillag” — magányosan áll a szirtfokon, „a végtelenségbe bevágó szárazföld csőrehegyén”. Tehát: az ifjú pár a maga tisztaságában (csillagvoltában) elkülönül mindattól, amit maga mögött hagyott. A sípsikoly, a dobhang, a kürtszó, az ünnepi arany riadó inkább riasztja: úgy érzi, „a tengert utánzó táncosok lendülete fenyegeti” hátulról, s ők a „dobhang döbbenetében”, a „lábdobogásban ijedten” menekülnek a végtelenhez. A szárazföld „csőrehegye” — szinte már nem is a szárazföld testéhez tartozik (élesen, markánsan előreugrik): mintha csak szervetlenül kapcsolódna hozzá: beleékelődik a végtelenbe. Az ifjú pár elszántan áll, „arccal a tengernek”:

340