Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Kuntár Lajos: Milliós betűseregek élén

munkájáról. Az idős ember letisztult szemléletével emlékezik életének erről a nehéz, de ma is nagyraértékelt szakaszáról.

— A munkásokat képviselő üzemi bizottság 1945 májusában alakult meg. Elnöke Paukovics Lajos, tagjai pedig Unger Károly, Sákovits Ernő, Milisits László, Pásti István és én voltunk. A bizottság nemcsak a demokratikus vezetést segítette, hanem szervezte és lebonyolította azokat az akciókat, amelyekkel sikerült az inflációs nehézségeken is némileg úrrá lennünk. Bizony nem egyszer mentünk falura és árusítottuk az újságunkat tojásért és más élelmiszerért. A megindult közellátásból a bizottság szerezte és osztotta el a cukrot, zsírt, talpat stb.

— A nyomdák államosításakor megteremtődött a szocialista nyomdaipar kialakulásának feltétele. Személy szerint neked milyen szereped volt ebben?

— Semmivel sem több, mint az államosításban részt vett többi 11 szombat- helyi társamnak. Az államosítást dr. Keresztes Imre irányította, aki a könnyűipari minisztertől kapott megbízása alapján kiválasztotta a feladatra alkalmasnak ítélt nyomdászokat. Köztük engem is. December 28-án eligazított és ellátott bennünket a névre szóló megbízólevéllel, s másnap végrehajtottuk a társadalmi tulajdonba vételt. Én az Arany Károly bérletében lévő Merkúrt és a Nowinszky László tulajdonát képező Hungáriát vettem át. Mindkettő kis nyomda volt. Arany Károly már valakitől tudomást szerzett az addig titokban tartott akcióról. Láthatólag várta érkezésemet, s egyáltalán nem lepte meg közlésem. Átvettem a folyamatban lévő munkákat, a kulcsokat, és lepecsételtem a bejárati ajtót. Nowinszky Lászlónál is simán ment az átvétel.

Az esti Szombathely tárul már elénk, amikor elindulunk a város felé. Most megint a látvány adja a beszédtémát. A Múzeumfalu, a Camping, a Tófürdő. a Perint és a Derkovits közti merészen ívelő útszakasz, a Haladás pálya, az Ady, s végül a Március 15. tér. Mire ide érünk, már csendesek az utcák. De megint nem érzékeljük az időt.

Elváltunk már, amikor Hegedűs Gyula utánam szólt:

— Harminc éve is ezen az úton jöttem Torony felől. Most, hogy felidéztük, mintha csak tegnap lett volna, pedig mennyi minden történt azóta!

A változások egyik legkifejezőbb terén, a környezet mondatja velem:

— A tegnap, történelem!

Pincéből a napfényre

Mint a sötétség, mely rám esik a valamikor hatalmas vasszárnyakkal védett kapualjban, olyan váratlanul tör rám a kérdés: mi lehet az oka, hogy Szombathelyen még senki nem írta meg a „Beszélő házakat”. A Győrről szóló sorozat az Életünkben látott napvilágot, s még ez a közvetlen példa sem ösztönzött egyetlen helytörténetírót a követésre. Pedig Szombathelyen is bőven akad ház, épület, amely beszélhetne a hozzá kapcsolódó történetekről, a bennük lezajlott eseményekről, a falai közt élt emberek életéről, cselekedeteiről, amiket érdemes lenne összegyűjteni, feldolgozni.

A Kossuth Lajos utca 6. számú ház is ilyen. A régi szombathelyiek ismerik, tudják az épület szerepét. A nyomdászok napokig, néha hetekig tartó sztrájk330