Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Kuntár Lajos: Milliós betűseregek élén
jainak, a tulajdonossal vívott kemény harcainak, a munkáshelytállásnak és szolidaritásnak is színtere volt. Aztán a történelem nagy fordulatával a szocialista nyomdaipar kezdeteinek és kialakulásának. Hofmann Miklós nyomdaigazgató itt lakik. Ő nyit ajtót a csengetésre. Ismeri jövetelem célját, barátsággal és szívesen fogad, mégis úgy érzem, máskorra kell halasztani beszélgetésünket. Ilyenkor este erősen látszik a közelmúltban elvégzett operáció és az utókezelés nyoma. A megromlott egészségi állapotában ellátott igazgatói munka ezernyi gondja is nyomja vállait. Szikár- sága most még szembetűnőbb. Arcának redői is mélyebbek. Látszik, hogy fáradt, s a hangja is halvány. Szeretnék gyorsan elbúcsúzni, előre nem látott elfoglaltságra hivatkozni... Akik ismerik Hofmann Miklóst, tudják, mindene a munka. Most sem kíméli magát. — Milyen érzés abban a házban lakni, amely tanúja i'olt inaséveidnek, munkáséletednek? — Az ifjúság emlékei mélyen beleivódnak mindenkibe. Belém is. Egészen természetes hát, hogy időnként felvillan egy-egy kép a múltból. Látom magamat inasként lent az udvaron, a pincei szedőteremben. Néha még a nagyobb megszégyenítések érzései is megelevenednek. De nekem ez a ház a férfikort, annak alkotásait, munkám sikereit és kudarcait, munkatársi és emberi kapcsolataim emlékeit is hordják. Az, hogy ebben a házban élhetek — jó érzés. A múlt színhelye figyelmeztet és erősít. Hogy mire, azt nem kell külön hangsúlyozni. Hogy e falak között valamikor a volt főnököm, Lingauer Albin lakott? Soha eszembe sem jut. — A katonai szolgálat és a hadifogság miatt csak a felszabadulást követő harmadik évben állhattál újra a szedőszekrény elé. Hallhatnánk erről valamit? — Megvallom, erősebben dobogott a szívem a szedőszekrény előtt, s láthatóan bizonytalanok voltak az első mozdulataim, de mellettem éreztem közvetlen szaktársaimat, akik átsegítettek az első napok nehézségein, 1949-ben rám bízták a laptördelést. A feladataim ettől kezdve egyre nagyobbak. A következő evben szakszervezeti, majd párttitkárrá választottak, 1952-ben pedig, harmincéves fejjel igazgatóvá neveztek ki. Huszonhárom év telt el azóta. Tiszteletet parancsoló idő — a szombathelyi nyomda esetében mindenképpen. Hofmann Miklóst a rátermettsége, a szakmaszeretete és nagy embersége segítette át nehézségein. Sem a felettesei, sem a munkatársai nem csalódtak benne. Együtt idézzük közös emlékeinket. A sok éve tartó kapcsolatunk eseményeit, hangulatait. Szusszanásnyi szünet nélkül sorolom, mondom, ami csak eszembe jut, el akarom előle venni a szót, hogy pihentessem. Az emlékezetesebb sajtóhibák, a nyomdászokkal történt humoros esetek hosszú sora még hátra van, amikor megint rámfüggeszti beszédes tekintetét, s hirtelen elmegy a mesélő kedvem. Amikor megszólal rekedtes hangján, látom, hogy hiába minden igyekezetem, a beszélgetésünk fonalát egy pillanatra sem tette le, ott folytatja gondolatmenetét, ahol az előbb abbahagyattam. — Az ötvenes évektől a megye fejlődése rendkívül megnövelte a nyomda- termékek iránti igényt. Az átszervezések után egyetlen nyomdája lett a városnak. Gépparknövelés, kettős műszak, létszámemelés, a gyártási technológia fejlesztése és sok más gond —■ ,öbbek között a pincei munkahelyek felszámolása — nehezedett ránk ezekben az években A nyomda létesítésétől számítva pontosan félévszázad után jöhettünk fel a levegőtlen, sötét pincékből a napfényre. 331