Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember

akkor jó. A föld nem csapja be az embert, de ő sem engedi becsapni magát. Ha az egyik évben meghal, a másikban föltámad. Amilyen szívvel vagy hozzá, úgy hálálja meg. Majd igyekszünk nénje. A többi az idő dolga.

A nappalok, ha jó az egészségem, elég könnyen telnek el rajtam. Az esték a keservesek. Ha becsukom kulcsra az utcaajtót, ha bezárom a vaskapoccsal a konyhát, megáll az idő. Hallgatom egy kicsit a rádiót. A híreket és az időjárást. Ezután lassan előkészülök éjszakára. Szinte vétek, ahogyan lopom a jóra való napot, de mit tegyek? Olvasni már nem tudok. Nem köti le a figyelmemet a könyv. Lefekvés után egyre csak várom, hogy múljanak az órák, hogy könyörüljön rajtam az álom, de nagyon sokszor még az éjfél is ébren talál. Magamnak mesélek ezeken a hosszú éjszakákon, az én életem az én altató mesém.

Édesapáméit dohánykertészek voltak. Nyolc testvér egy háznál. Péter bátyám, a legidősebb gyerek, édesanyám első házasságából született. Egy éves korában halt meg az apja. Édesanyám elhalt urának az öccséhez ment azután feleségül. Ez volt a szokás. Akkor még az asszonyok kisuramnak szólították a sógoraikat. Péter bátyám után korban Ilonka néném következett, Józsi bátyám, Antal bátyám. Ő szegény meghalt az első világháborúban. Janka néném, Sándor bátyám, én és Bözsi húgom, így voltunk nyolcán. A legidősebb és a legfiatalabb testvér között nagy volt a korkülönbség. Péter bátyám első családja, meg Bözsi húgom egyidősek. Az öregebb testvéreinket magáznunk kellett. Szeretettel, de nagyon szigorúan nevelt bennünket édesanyám. Előbb, gyerekésszel nem értettük, miért vagyunk szegényebbek másoknál. Amikor láttuk, hogy a többi kertész gyerekei szépen járnak, hozzák esténként az uradalmi istállóból a tejet, kértük édesanyámat, hozzunk mi is. Azt mondta, nem lehet. — Látjátok, apátok iszik. Ha mi meg eszünk, nem lesz házunk soha. Hova menjek tnnyi gyerekkel? Be se fogadnának. — Abban azl időben minden cseléd arról álmodott, hogy egyszer talán háza lehet a faluban.

Amint mozogni tudtunk, dolgozni kellett. Nem volt ebben akkor semmi szokatlan. Ezt tette a többi gyerek is. Acatoltuk a búzát, fattyaztuk ’a kukoricát. Dohányültetéskor kötényből hánytuk a palántát az ültetőknek. Szedéskor a do- hánykórót vágtuk. Ősszel, télen körülültük a kecskelábú asztalt a simítóban, és simítottuk a dohányt, míg el nem nyomott az álom. Mindig került jó hangú ember vagy asszony, hallgattuk, milyen szépen énekelnek, vagy beszélgetnek a nagyok. Ha elálmosodtunk, lefektettek bennünket a szalmára. Éjjel 11 órakor felkeltettek, hazamentünk. A kisebbeket belerakták a talicskába, kendőt terítettek rájuk, és hazatolták őket a cselédházba.

Az ünnepek közül a húsvétot meg a karácsonyt szerettük a legjobban. Húsvétkor édesanyám mindég vett a keresetünkből új ruhát. Néha még ma is érzem a jó szagát annak az új ruhának. Ö is varrta meg. Bő szoknyácskát hord- tunk, mint a cigánylányok, meg hívülaljas réklit. Rózsaszínű ruhára piros szalagot varrt édesanyám. Alig vártuk, hogy elkészüljön. Gyorsan fölvettük, körüljártuk a szomszéd konyhákat és mutogattuk magunkat a barátnéknak. Későig ment a játék a kastély mellett, bele a holdvüágos éjszakádba.

A fiatal uraság agglegény volt, de mindig vendégeskedtek nála rokonkisasz- szonykák a városból. Néha harmincán is szórakoztak a kastélyban. Akkor még nem ismertük a rádiót, sem a gramafónt. Egyszer gramofont vett az uraság. Kiültek a kastélykertbe, hallgatták a zenét. Mi, gyerekek, kívül a kerítés mellett keveredtünk a tfüvön. Hallgattuk a muzsikát és büszkék voltunk, hogy a mi uraságunknak gramafónra is telik. Nem gondoltunk mi arra, hogy miből.

305