Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 3. szám - SZEMLE - Z. Szabó László: Káldi János: Tavaszt-kiáltó

Ök adnak e költői úthoz is erőt:

Az embereit viszem bennem, ők lesznek örök győzedelmem:

a télmosolyú halál ellen énekelnek majd a szívemben.

(Búcsú)

Költészete — a kísérletezések nagy évtizedeiben is — megőrizte az egyszerűséget és a tiszta szó nyíltságát. Ebben részben hagyományőrző szenvedélye segített néki. Elődeit keresve rokoníthatnánk a legjobb dunántúliakkal, ha nem is úgy, hogy kimutatnánk képein, ritmikáján, tematikáján bármelyik ősének inspirativ erejét, inkább úgy, hogy azt bizonyítanánk, miként mentette át a múltból mindazt, ami az egyetemes magyar irodalomban mindenkor őrzött valami sajátos dunántúli ízt, színt, hangulatot. Költészetének ez a vonása kapcsolja őt ma is ezer szállal — elsősorban érzelmeivel — az elődökhöz, a jelen költői közül Illyéshez és Juhász Ferenchez. Főként az ő kettőjük hatása mutatható ki egyikmásik képén, néha mondatszerkezeteiben, furcsa inverzióiban, s nagy asszociációs képességet kívánó gondolati logikájában.

De minden hatáson túl Káldit a küldetés kényszere, az „ahova indultam, végül eltaláljak” belső morális parancsa irányítja. Ennek a morális kényszernek köszönheti e líra az egyensúlyát. Azt az örökölt belső fegyelmet, amit csak a falu tudott néki adni: a célszerűség és a hasznosság követelményét. így lett mindmáig költészete nagyon is gyakorlatias líra. Hasznot hozó voltát morális felelősségével, a társadalomra, az olvasóra gyakorolt hatásával, örömet és bizakodást sugárzó hitével mérjük.

A Tavaszt-kiáltó, e mostani kötet, annak a szépen ívelő útnak egy újabb jelentős állomása, ami Káldi költészetét oly meghitté, őszintévé és igazzá teszi olvasói között. Néhány darabja külön is kiemelkedik a kötetből. így például a Csokonairól szóló a költői szépségek, találó metaforák mellett egy terjedelmes esszé rangjával ér fel; a Fúdd el, jó szél, fúdd el vagy a Magyar népdal egyszerűsége a népművészet örök értékeinek szépségét csillantja fel; az emberi sorsokat ábrázolók, a Szalai nagymama, az Emlék, az Apám holdfényben vagy A tél Kemenesalján őrzi a régi versek szépségét-tisztaságát. Legtöbb verse bizakodó hitével, lobogó örömével a boldogságot szuggerálja az olvasóba.

Ezt a folytonosan benne munkáló hitet és reményt fogalmazza meg a Ta- vaszt-kiáltóban:

Tavaszt a süvítő Föld minden fájdalmas zegzugának, — hadd lengessen az idő a világ fölött egy örökzöld, üdvözlő ágat!

(Vas megye Tanácsának kiadása, 1975.)

Z. SZABÓ LÁSZLÓ

279