Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 3. szám - SZEMLE - Z. Szabó László: Káldi János: Tavaszt-kiáltó

A szívemben fehér felleg halott anyám énekelget

— írja Magyar népdal című versében. De nemcsak az ismerősök, hanem az ismeretlenek is gazdagítják ezt a költészetet, ahogy égből, földből, vízből, virágokból újra teremti a rég tovatűnteket:

.. Látom az arcod őszi föld, a karod leesett faág, a melled halott rózsa, s nagy elcsöndesült vizeket idéz a szemed. Ha lábad nyomát összeszednék, hány ballada telne ki abból?” ■—• idézi vissza az ismeretlen virágárus asszony alakját.

Kimondhatatlan békesség él ebben a világban, amit Káldi1 maga köré emel. Nem az élet és a halál kibogozhatatlan konfliktusa ez, hanem éppenséggel ennek a sajátos harmóniája. E felismerésből fakad állandó derűje is. Ezt a derűt élteti a táj, a szűkebb haza iránti rajongó szeretete. Legtöbb verse e vallomásait őrzi. Bennük a kámi falu, a Kemenesalja világa, népe mozdul, él, lélegzik. A tájra történő emlékezés, a szülőföld körüli állandó matatás Káldi emlékeibe mindig, újra és újra a szülőházat, a kertet, az ismert fákat-bokrokat, az ősi formákat hozza vissza. Látszatra csak formát, házat, kertet, valójában pedig egy életet, az életnek egy részét, ami tovalebbent, tovaszállt emlékeivel, de amelyik emlék volta ellenére is mindenkor élő marad. Élő marad, mert őriz egy színt, egy pillanatot abból az időből, ami már megfoghatatlan, de ami mégis az emberi lélek mélyén mindig megmarad mindaddig, amíg ember az ember, amíg őrizni tud érzést, gondolatot, a tegnapból és a mából a tovaillanót, s erre ráépít- heti-ráépíti elképzelt jövőjét.

Káldi faluja, szülőföldje nem bezárt világ. Kitágítja azt világmindenséggé, s nagy, szerelmetes rajongással e tájjal együtt a világot öleli magához. Figyelemreméltó például, ahogy az ország képe jelenik meg e költészetben. A múltbéli „szél-nyűtt temetőkert”-ként, „görnyedt ország’-ként; a jelenbéli „akác- ievélnyi Magvarország-”ként, „virágsziromnyi föld”-ként, „szegfűsziromnyi Du- na-Tiszatáj’’-ként.

Költészetének egyik mércéje a „kérlelhetetlen világosságú tisztánlátás”. Káldi azért nem téved útvesztőkbe, mert ezt a kérlelhetetlenséget őseitől örökölte. Gyökereivel a népköltészetbe kapaszkodik kitéphetetlenül. Tisztánlátását e költészet többszázados bölcsességéből meríti. Problémái közepette hozzájuk menekül — az ősökhöz —, tőlük kap eligazítást. Szinte könyörögve, az elhagyottak sirató szerelmével fohászkodik:

Mintha anyám lennél, avagy édestestvér, elvesző utamon nekem is segítsél.

Fúdd el, jó szél, fúdd el egemről az árnyat — ahova indultam, végül eltaláljak.

(Fúdd el, jó szél, fúdd el)

278