Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 1. szám - Csengeri Sándor: Talizmán Ázsiából
Barátságunk napról napra meghittebb lett. A szobatársak eleinte rossz szemmel nézték, de később belenyugodtak. Nikó pedig egyre inkább bizalmába fogadott. Hogy honnan értesült a front-fejleményekről, mai napig sem tudom. Csak ámuldoztam tájékozottságán. Tudta, hogy miképp „állnak a dolgok” Budapestnél, Fehérvárnál, Pécsnél... S hogy a háború már'nem sokáig tart. Ö súgta meg nekem azt is, hogy negyvennyolc órán belül kiürítik a kórházat. Nyugat felé, Nagykanizsára, Keszthelyre, Szombathelyre szállitanak bennünket. Kérleltem, hadd mehessek ővele. „Ha rajtam múlana...” — mondta sajnálkozva. Sőt bizonyosra vette, hogy őt másfelé viszik, mint engem. Egy alkalmas pillanatban, egy megviselt képeslapot csúsztatott takaróm alá. Mutatóujjával jelezte: pszt!, ne szóljak senkinek, rejtsem el. Én nagyobb jelentőséget nem tulajdonítva az egésznek, Kaszap István fényképe mellé helyeztem. Igaza lett Nikónak. Az est beálltával, minden előzetes készülődés nélkül lovaskocsikra és teherautókra raktak bennünket. Én lovaskocsira kerültem. Egész éjszaka döcögött velem a kocsi. Másnap reggel már a keszthelyi Szt Teréz kórház főbejáratánál állt a hosszú-hosszú kocsisor. Hordágyon vittek fel az emeletre. Nikót hiába fürkésztem a bábeli zűrzavarban. Sehol nem láttam. Többé soha nem láttam. * * * A rengeteg német, magyar és civil sebesültön kívül, feltűnően sok volt az ép katona a kórházban. Főleg tisztek, tábori csendőrök és nyilasok hemzsegtek a folyosókon. Teljes hangerővel bömböltek a hangszórók: „Bajtárs, ma még tán csak öt perc az élet, öt perc, és győzni muszáj ...” énekelte egy erőteljes férfihang. Ám az egyre sűrűsödő robbanások, az utcákról beszűrődő hernyótalpcsikorgás és motorzaj, a kétségbeesett tülekvés nem a legmeggyőzőbb aláfestésként hatott a buzdító szöveghez. A betegekkel édeskeveset törődtek. Kötszer nem volt, fehér krepp-papírral helyettesítették. Hetenként egyszer kötöztek bennünket. Éter-, ürülék- és gennyszagtól bűzlöttek a „kórtermek”. Az arcokra-sápadt tanácstalanságból szinte következtetni lehetett az óráról órára változó hadihelyzetre. „Már csak tizenöt kilométerre... már a Balatonnál vannak az oroszok ...” — sugdosták itt is, ott is. Őrületté fokozódott a rémület. Egyre rövidebb időközönként bombázták a várost. Elnémultak a hangszórók. „Ég a vasútállomás ... Ég a kórház...” — hallatszott a riadt kiabálás. „Kiürítés! Kiürítés!” — harsogott a parancs. Éjjel fél három lehetett, amikor két kilónyi motyómmal és tetveimmel együtt kitettek az utcára. Dideregtem a márciusi éjszakában. A megcserepese- dett papírpólya véresre dörzsölte bőrömet, hátam közepén hallhatóan tortyogott a szilánkütötte kráter, faromon is fölszakadt a hártyásodó heg. „El, el innen!” — ösztönöztem nyomorék lényemet. Kerítéslécek és ablakpárkányok voltak támaszaim. Minden lélegzetvételkor hasogató fájdalom késztetett megállásra. Csontomig hatott a szél, mégis izzadtságtól gőzölt elgyengült testem. Nem bírtam magam fenntartani. Áttetsző köd telepedett szemeimre. Sírtam, zokogtam: Édesanyám! Jaj, édesanyám. Végül is erőtlenül rogytam össze egy nagy, boltíves 20
