Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 1. szám - Csengeri Sándor: Talizmán Ázsiából

kapualjban. Segítségért nyöszörögtem. Eredménytelenül. Csak zaj, zaj, s a robbanások fület-csengettető döreje volt a válasz.

Eszembe jutott Kaszap István képe. Gémberedett ujjakkal simogattam — remélve, hogy oltalmába vesz. Nikótól kapott képeslapom, és ő. egymáshoz simulva lapultak zsebemben. Érdes szegélyükről különböztettem meg őket. Összefolyt előttem már minden. Nem láttam semmit, nem éreztem semmit, csak könnyeim sóizét.

* * *

Tizenketten voltunk egy aránylag jól rendezett szobában. Határozottan tizen- ketten — többször is megszámoltam az ágyakat örömömben: hogy élek, látok, s ítélőképességgel bírok. Körülöttem kápolnai csend uralkodott. Csak a tavaszi szél hangolta a fák közé feszített húrjait, s ha félrelebbentette az ablaküveget helyettesítő pokrócokat, besurrant a kedves, szőke napsugár.

A robajhoz, repülők zúgásához szokott fülnek és idegrendszernek szinte hihetetlen volt a nyugalom. Nem is tudtam mire vélni e nagy változást. Mintha évtizedes önkívületből eszméltem volna. Minthogy azt sem tudhattam: milyen módon kerültem ismét kórházba. Hogy oroszok között voltam, arról az elejtett röpke szavak győztek meg. Furcsa módon cseppet sem féltem. Igaz, nem volt rá okom.

Űjjáéledésemet követő pár napra, az ügyeletes felcserlány oldalán egy tiszt jött hozzám látogatóba. Magyarul kérdezett:

— No, kiskatonám, szép sorjában meséld el a bácsinak, mi történt veled, hogyan kerültél az utcára, mikor, hol, kitől kaptad e képeslapot, tudod-e mi van a hátuljára írva? — s felmutatta Nikótól kapott emlékemet.

Nagyon elégedett volt rövid, értelmes válaszommal, s „cserébe” szószerint lefordította a szóbanforgó szöveget. „A fiú elszakadt környezetétől. Ha módotokban áll, segítsétek haza”. Gyors javulást kívánt, bőrkabátja belsőzsebéből celofánpapírba csomagolt szájharmonikát húzott elő, nekem ajándékozta, és huncutkás mosollyal eltávozott.

Később visszajött Olga — a felcserlány —, vaságyam szélére telepedett, s ízes jelbeszéddel adta értésemre: félig megfagyottan, eszméletlenül találtak rám az utcán. Felszedtek, behoztak, orvosi ellátásban részesítettek. Arcomat paskolva örvendezett: már semmi baj, túl vagyok a veszélyen, s nemsokára lábraállhatok.

Érdeklődve nézegette Kaszap István képét. Nagyot kacagott midőn közöltem: nem apám, nem szoldát — egy szent, akihez imádkozni kell.

Nikótól kapott képeslapomról megtudtam: taskenti városrészlet; üdvözletként kapta családjától régebben. Reám vonatkozó sorai igazolták előrelátását: Keszthelyen, Szombathelyen vagy Győrben — valahol minden bizonnyal honfitársai kezébe jut a képeslap, s talizmánként segíthet kilátástalan körülményeim között.

* * *

„Ha módotokban áll, segítsétek haza.” Türelmetlenül vártam a varázsige teljesülését.

Vajon tényleg hazajutok-e? Megláthatom-e végre édesanyámat? Túlélte-e a szörnyű megrázkódtatást: egyetlen fiának elvesztését. Nem várnak-e újabb megpróbáltatások ?

21