Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 1. szám - Csengeri Sándor: Talizmán Ázsiából

CSENGERI SÁNDOR

Talizmán Ázsiából

1945 februárja csikorgatta fogait. A kórházzá alakított grófi kastély termeinek egyikében eszméltem hatnapos magánkívületemből — tüdő- és farlövéssel. Sírva kerestem édesanyámat. Menekülni akartam, rohanni hozzá. Ám erőtlen ros- kadásba fúlt tízéves fizikumom.

— Nyugodj meg, kisfiam. Majd eljön anyukád. Most nem jöhet; kijárási tilalom van. Hallod, hogy lőnek? — csitítgatott a nővérke.

— Haza akarok menni. Félek itt — rebegtem.

—■ Ne félj, én melletted leszek — suttogta, s gyengéden megsimogatta homlokomat.

A kijárási tilalom feloldása után bejött hozzám édesanyám. Szilvabefőttet és almát hozott. Ma sem tudom felfogni ésszel, honnan sikerült beszereznie olyan állapotok között, aminők akkor uralkodtak.

Beszélgetni úgyszólván semmit sem tudtunk. Lankadatlanul jajveszékelt. Távoztakor egy igazolványtokba helyezett Kaszap István képet hagyott nálam védnökül. Ö volt akkor a szenvedők példaképe, támasza, vigasza.

Ahhoz túlságosan gyenge voltam, hogy felüljek. A nővért kértem meg: párnázzon körül. Az ülőhelyzet szörnyű fájdalommal járt, de erőt vettem magamon — eltitkoltam —, csakhogy végignézhessek a „kórtermen”. Összeégett arcok, felkötött karok, amputált lábak, falhoz támasztott mankók siralmas látványa zúdult rám. Rémítő volt. Leírni nem lehet — csak emlékezni rá.

Ahogy nézelődtem, csakhamar feltűnt az egyik beteg magánybavonultsága. Jóllehet járóbeteg volt már, mégsem élt a társalgás lehetőségével. Soha senkivel nem beszélt. Szükséges útjait bevégezve csak feküdt, révedező tekintettel szemlélte a mennyezet repedezett vakolatát. Nekem úgy tűnt: sokkal inkább a távoli dörejekre, a becsapódások erejére reagált, mintsem közvetlen környezetére.

Később megtudtam: „orosz” tiszt. Súlyos sebekkel ejtették foglyul. •

Rettenetesen izgatott, szinte vágytam, hogy szóba elegyedhessek vele. Alkalomadtán, mikor ágyam felé közeledett, összeszedtem bátorságomat, s megszólítottam: — Bácsi!

— Víz? Víz? — kérdezte magyarul, nagy meglepetésemre.

Fejemmel bólintottam, hogy igen, szomjas vagyok. Készséggel szolgált ki.

Lassan-lassan összebarátkoztunk. Néha az ágyam szélére ült, s mesélt a tankokról, repülőkről, szülőföldjéről és gyermekeiről. Három gyermeke volt. A legkisebb az ő nevét viselte: Nikoláj. Tizennégy hónapos korában látta utoljára, azóta csak fényképek által gyönyörködött fejlődésében. S már a harmadik életévét töltötte a kicsi.

Valahányszor szeretteiről beszélt, láthatóan elérzékenyült. Mégis, mintha jólesett volna társtalan lelkének, hogy valakinek kitárulkozhat — hiszen rajtam kívül nem volt más, ki szóba álljon vele. A katonák tartózkodtak tőle, ,a nővérek is csak ímmel-ámmal közeledtek hozzá. Mindenki muszkának és ruszkinak hívta. Én Nikó-nak szólítottam. A „láj” sehogy nem akart a nyelvemre jönni. 19