Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Markovits Ilona: A munka hőse

kőszobrászat jellegzetes technikája.) A betonszobrászatnak önálló formanyelvet kell teremteni, hogy elfogadhassuk harmadik nemes anyagnak. Erre megvan a lehetőség, ha elgondoljuk az anyag szerkezetét. A szobrásznak lehetősége van acél tartóelemeket beépíteni szobrába az építészeti szerkezetek mintájára. így lehetősége van olyan fellazított, áttört, szétágazó kompozíciókra, amelyeket kőből nem tudna kivitelezni, mert az anyag elhasadna. Tehát a kompozíció a bronzszobrászatéval rokon, hiszen ezeket az öntött fémmel is megtehetjük. A felületkezelés, felületmegmunkálás, a részletezés viszont kőszobrászat jellegű kell, hogy legyen, mivel a szoboröntéshez használt nemes betonkeverék viszkozitása is nagy, a negatív apró, finom részeibe nem tudna eljutni, és így „öntéshibás” lenne a szobor. A betonszobrászat tehát a kő és fémszobrászat szintézise, így kívánja az anyag, az így elkészített betonszobor lesz természetes, anyagszerű. Nem másról van tehát szó, mint a tartalom és a forma egységéről, jelen esetben a fizikai tartalom és a művészi forma egységéről. — A betonszobrászat a dolog természeténél fogva csak megfelelő alap- és segédanyagok, keverőgépek segítségével művelhető, feltételezve bizonyos elemi szakismereteket is.

Mint már korábban szó volt róla, Marosits már huzamosabb ideje felhasználja a betont szobrai anyagaként. Kezdetben ez természetesen csak nyersanyagfelhasználást jelentett, majd az anyaggal birkózva tanulta meg annak belső törvényszerűségeit, hogy aztán egyre inkább fel is használja azokat. Derkovits- emlékművével, úgy tűnik, eljutott arra a pontra, ahol már az új anyag funkcionális és művészi módon is sajátjává vált. Korábbi munkái között is találunk már olyan szobrokat, amelyek a betonba komponálás jellegzetességeit jól mutatják, de egy ilyen, most már valóban „nemes”-nek nevezhető anyag csak monumentális plasztikában mutatkozhat be igazán, és az anyag felhasználója is csak monumentális plasztikával teheti le a „mestervizsgát”.

Két méter magas, szürke betonszobor a Derkovits-emlékmű. Első, felületes pillantásra kubista kocka és hasábhalmaz, egy látszólag oda nem illő reális portréval a felső negyedén, a portrétól jobbra egy üveglap, foncsorozott folttal, amelyben a néző saját magát látja. Rövid szemlélődés után azonban elrendeződik minden. A fej mögötti tömb Derkovits festményeinek jellegzetes motívuma, egy tűzfal. Előtte ül a művész. A portré-élethűséggel mintázott fej hasábszerű, de arányaiban szervesen illő törzsben folytatódik, melynek valószerűségét a vállról lógó drapéria sugallja. Ölében rajztábla, a beépített alumíniumlapon visszatükröződik az arc. A szobor alsó része hatalmas, merőlegeshez többször is döntött kocka, melynek többszörös gondolattartalmát is felfedezzük. Tömegében ez a szobor legsúlyosabb része, a statikus mozdíthatatlanságot mutatja — áttételesen Derkovits művészetének végleges, elválaszthatatlan beízesülését a magyar művészetbe. Utal e kocka •— derékszögeinek többszörös hiányával — az elvetélt, szakmájából megélni sem tudó asztalosra, aki szintén Derkovits. Anatómiai és végül statikai szükségszerűség is e kocka a szobron.

A portré Derkovits 30-as években készült önarcképeinek vonásait tükrözi, az élet által megtört, de művészetében mindvégig következetes ember arca ez. Drámaiságát fokozza, hogy a mellette-mögötte beépített üveglap foncsorozott felületén bizonyos nézetből megjelenő tükörkép egész más oldalról mutatja a fejet, mint az eredeti látvány, így szinte menet közben változik az arckifejezés. Máshonnan a néző saját magát látja, így mintegy a szobor szerves részévé válik, akarva, akaratlan aktívan részt vesz a látványban; a szemlélő személytelensége eltűnik, s kényszerítve van a szoborral együtt, a szobor részeként létezni. A megdöbbentő hatás igen nagy — a szemlélőt többször visszakényszeríti erre a

249