Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Markovits Ilona: A munka hőse
ségi is kiváló: 98—98.5 százalék. Állandóan három műszakban dolgozik. Szorgalma, helytállása példamutató. Ha munkába áll, dolgozik, nem lazsál. Szabad idejében, munkaidő után fiatalokkal foglalkozik. Tanítja őket, hogy megszeressék és megtanulják a szövést. Hatvannyolc kiváló szakmunkást nevelt, s akik a keze alatt' nőttek fel, azok zöme most is a gyárban dolgozik. Apró fogásokat mutat meg, hogy mind kevesebbet szakadjon a szál. Időbeosztását elleshetik, ahogy a nyolc gép között mozog. Akinek nehezen megy a teljesítménye fölfelé, sokat kap Vargánétól. Három hónap alatt „felhozza őket” 90 százalékra, miközben ő a megszokott sokaíi adja — termeli. Korán megizlelte és megszerette a munkásformáló, edző kollektívában a szervezett, öntudatos munkáséletet, a pártmunkát. Munkába állásának évében belépett a pártba. Szemináriumokra járt, megbízatásokat teljesített. Pontosan, szépen, lankadatlanul, elvhűséggel, hogy az utána jövőknek ne csak a szakmát adhassa át. Most a pártépítési bizottság tagja, s azon fáradozik, hogy a legjobb munkásfiatalokkal gyarapíthassák, erősíthessék a pártot. Ezért esett tehát a választás Varga I. Józsefné született Pintér Máriára, a vállalat 46 éves szövőnőjére. A Szocialista Munka Hőse kitüntetést április 3-án az Országházban vette át, hazánk felszabadulásának 30. évfordulója alkalmából. — o — Kint orkánszerű, viharos szél csapkodja az esőt, hideg van. Jobbat várnánk április első felében. Az utca kihalt, csak a gyárkapu előtt keletkezik élénkség: a délutáni műszakosok özönlenek ki a szövőgyárból. A kapun belül a nagy csarnokok ablakai világlanak. A belépőt megcsapja a meleg, a ruha rátapad a testre. A szövőgépek ritmikusan, de hangosan, nagy erővel csattognak, zakatolnak. A férfiak meztelen felsőtesttel, vagy trikóban, a nők ujjatlan köpenyben. Vajon merre van ő? Kutatom a tömött fekete hajkoronát (az újságokban megjelent kép után). A csarnok felében automata szövőgépek, laikus is megállapíthatja, hogy könnyebb, termelékenyebb rajtuk a munka. Vargáné azonban még odébb van. Nyolc gépe a csarnok másik felében. Az övéi 50 éves, régi mechanikai szövőgépek, melyek lassan-lassan kikopnak az üzemből. ,,Sn már csak rajtuk dolgozom, talán nem is tudnék megtanulni az újakon” — mondja, de én kétlem, azok után, amiket hallottam róla. Ha ez a nehezebb, akkor ő emellett marad, s ezeken mutatja meg, mit tud felmutatni ember és gép, ha az ember szereti munkáját. A zaj elől a csarnokból nyíló irodahelyiségbe húzódunk. — Beszélgess csak, Manci — szólnak utána, majd mi ügyelünk gépeidre. Vargáné nem színes riportalany. Nem hallani tőle sztorikat, magáról nehezen nyilatkozik meg. Szerényen és röviden summázza három évtizedes munkáséletét. Alakja vékony, lányos, sápadt-kreolos arcából meleg, mélv-barna szempár világít. Ki gondolná, hogy már ennyi év van mögötte. Tizenhárom éves sem volt, amikor varrólánynak adták, női szabónak. Fel is szabadult a szakmában, csak éppen munkát nem kapott. Nemigen tartottak még akkoriban segédet a varrónők. A háborúban az emberek lerongyolódtak, de nem volt miből varrni. Először anyag kellett, először szőni kellett. Vargáné, azaz akkor még Pintér Manci talán ösztönösen érezte ezt. Mindenáron a szövőgyárba szeretett volna kerülni. Dolgoznia kellett, mert alighogy felszabadult, meghalt kőműves apja. Bátyja járt közbe az érdekében a szövödevezetőnél. „Majd 244
