Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 3. szám - Becht Rezső: Őszi betakarítás (elbeszélés)
BECHT REZSŐ rr Őszi betakarítás A spirális az életnek és az azt uraló vágynak geometriai kifejezése. Koreográfiája annak a folyton szűkülő körtáncnak, melyet az ember egy mágneses központ körül lejt. Útvonala annak a szenvedélynek, amelyben a győzni vágyás lüktetése a hajtóerő, és a kudarctól való rettegés a fék. A lepke tánca a halált rejtő fény körül. Az élet nem ismer egyenes vonalat. Vágyakozásainknak, gondolatainknak, érzelmeinknek viharai és apró rezdülései egyaránt befelé, a spirális központja felé törnek és arra hajlítják az út vonalát. De körvonal sincsen az életben. Az indulási pontot mindenkorra elhagyjuk, és azt csak visszatekintő szemünkkel üdvözölhetjük a második. .. tizedik. .. századik spirálvonal távolságából. A mi urunk és parancsolónk a spirálmag, az ellenállást nem ismerő mágnes, és ott, ahol spirálútunk megszakad és kettétörik, ott kérlelhetetlenül lezuhanunk a mélybe. Az az ember, akinek spirálisa mindig csak egyazon szinten gyűrűzik, akinek indulási, és célpontja ugyanabban a síkban fekszik, nem tarthat igényt a teljes értékű „ember” nevére. Csak amikor a vágy és az akarat a nehézkedési erőt legyőzve a spirális lapályából emelkedni kezd. amikor kitör a vízszintesből és kúposán a kiteljesülést ígérő magasságba lendül, akkor lesz az ember Emberré, szárnyas lény- nyé, akit a szellem és az akarat, a vágy és a szenvedély szárnyai a Cél felé lendítenek, amely a fellegekben rejtőzik és az élet küzdelmeinek és megpróbáltatásainak elviselésére megadja az erőt. Hegymászók A szellem embere, éppúgy, mint a hegymászó, a csúcsokat keresi. Minden hegy, amely a láthatáron feltűnik, parancsolóan kiált feléje: „Győzz le! Harcolj értem és én megadom magam, s kisebzett lábad fájdalmait ezerszeresen megjutalmazom, mert néked adom a kőszáli sas látókörét.” És az ember fáradhatatlanul mássza a hegyeket, véresre veri magát a lezúduló kőgörgetegtől, és kábultan fekszik egy reá omló gondolat súlyától. Szorongva tekint le a szurdokok sötét mélyébe, és repeső lélekkel emeli szemét az égbolt végtelen kékjéig, amelyhez minden lépéssel közelebb kerül. Át- küzdi magát a felhőkön és ködökön, a nap perzselő sugarain, a gleccserek jegén, és — amikor végre lerogyhat a hegycsúcson — akkor.. . igen, akkor azt látja, hogy köröskörül új hegyfokok tornyosulnak — új parancsok. . . Ekkor az egyik hegymászó kezeit kétségbeesetten forró homlokára szorítja és zihálva felkiált: — Nincsen vég!... Csak az én erőim végesek!... Gyötrelmeim számára nincsen megváltó cél!. . . ”04
