Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 3. szám - Molnár József: Skicc egy skálázó kislányról (elbeszélés)
bömJböl. Anyjától régóta kapja a leckét: hogyan nő szívóssá az ember. Megfigyelő- és ítélőképessége magasan átlagon felüli; osztályfőnöke nem győzi magatartását és eszét dicsérni. Leckéje végeztével beönti a disznó vályújába a moslékot, magot készít a tyúkólba, és ha benn az aprójószág, éjszakára rájuk zárja az ajtót. Mint a járőrbe rendelt katona — háborgás, lázadozás nélkül — belső fegyelem súlya alatt indul, ha eljött az ideje, a büfé felé. Szerepe szerint fél nyolckor kell elkezdenie a sírást. A gebines felesége — mintha összebeszéltek volna — néhány taktussal később odalép a törzsasztalhoz, megsimogatja Anna fejét, és nyájas tárgyilagossággal megállapítja, hogy a gyerek már álmos. Anna sose tulajdonított jelentőséget annak, hogy apja a büfében következetesen barátságtalanul, vagy ellenségesen fogadta. Érezte, hogy apja alapjába véve szereti; józan állapotában még soha meg nem ütötte. Az esti műsorba az is beletartozott, hogy az apa sose fogadta Anna köszönését. Most se akarja észrevenni lánya érkezését. — Vedd tudomásul, te szar — ordította a gondnoknak —, hogy Kollernek sose volt menyasszonya. Koller buzeráns volt. — És mert a gondnok .néven nevezte azt a hölgyet, akivel emlékezete szerint Koller eljegyezte magát, .a félszemű tömören a csődör tárgyesetbe helyezett nemzőszervének magyaros nevét bömtbölte, mint a leghathatósabb érvet állításának helytállósága mellett. A góliát-iermetű emlber odavitte a pulthoz megürült poharát, kiszámolta a negyedik fröccs árát, és odafordult a félszeműhöz. — Nem szégyelli magát a gyerek előtt? — Aztán ki kérdezte magát? — Tűnjön el, de izibe! Gyerek nem való a kocsmába. Addig hordja el magát, amíg szépen beszélek. A félszemű feltápászkodott ültéből, de szokásától eltérően ez alkalommal még nem ütött. A helyzetet mérlegelve a gebineshez fordult. — Csuda tájékozatlan lehet ez a kakadu, ha nekem itt parancsolni mer. — Nem parancsol ő neked — motyogta a gondnok, aki puha természetével utálta a verekedést — inkább csak kért... A gebines odalépett a törzsasztalhoz, és a hamutartó tartalmát szemeteslapátjára ürítette. A kapadohány füstjével savanyított helyiség pillanatok alatt feszültséggel telítődött. Annát is mozgósította a feszültség; habár nem volt még fél nyolc — sírni kezdett. Ismerte apja természetét. Az elmúlt vasárnap — a szülők pörlekedését észrevétlen kihallgatva —- tudta meg, hogy apja szemét kocsmai verekedésnél ütötték ki. Korához képest már széles skálán tudott sírni. Kendszerint panaszkodó hangnemben kezdett rá, de tudott esdekelve, magát sajnáltaivá — vagy ha az alkalom úgy hozta magával — tudott parancsoló módban is sírni. Most nyüszítő félelem volt sírásában. Apja — ha ennyire boros — ész nélkül üt; az apjánál egy fejjel magasabb ember erősebbnek látszik és józanabb. — Ml lesz velük, ha ez a kötekedő ember kiüti apja megmaradt szemét is? Hogyan vezeti majd haza? — Ezért volt sírása belső rettegését érzékeltetve rendhagyó hangnemű. Alighogy Anna sírni kezdett, Kenéz úr — olyan gyorsasággal, amely rossz lába miatt szinte boszorkányságnak tűnt — a söntéspulton lévő kosárkából kivett egy szelet csokoládét, s odasietett a törzsasztalhoz, és a csokit Anna elé tette. — Ne félj, téged nem bánt senki... Anna koraérett. Most például tudja, hogy nem szabad a csokiért nyúlnia. Most úgy kell sírnia, mintha ölnék — hogy apja megfeledkezzék arról a góliát
