Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 3. szám - Molnár József: Skicc egy skálázó kislányról (elbeszélés)

emberről. Behunyja szemét, hogy a csoki ne csábítsa, és igyekszik karját, vállát reszkettetni úgy, aíhogy egy utcán összeesett szívbajosnál látta. Vonaglásai még nem eléggé élethűek, de egy IV. osztályú büfé közönsége ilyen detail részletre nem kényes. A félszemű visszaül a lányához, és erőltetett nyájassággal kedves, jóságos apa akar lenni.

— Ne félj aranybogaram, megvédelek én téged az egész világ ellen is.

Anna gyanakodva szorong: az apja részeg állapotában nem mondta még

neki, hogy aranybogaram. — A behemót ember tovább várakozik, mert le akar számolni a „kakadu” miatt is. Gyűlölködés villog szeméből a törzsasztal felé. Villámhárítónak ott áll közöttük a csokoládés bácsi és a gebines. Aztán váratlan fordulat következik.

— Doktor uram, ugyan nézze meg már, mi baja ennek a kislánynak — mondja a főiskolás asztalszomszédjának, de minden asztalhoz eljutó hangerővel.

Az ötven felé járó asztalszomszéd, aki ruházatából ítélve, bizony, nagyon szegény környék orvosa léhet, húz egyet korsójából, aztán odacammog a törzsasztalhoz. Olyan a csönd, mint színházban a nagyjelenetnél.

— Nézz fel a lámpára. Ne sírj.

Anna ösztöne azt súgja, hogy a doktor bácsi is szövetségesévé szegődik. Abbahagyja a sírást, és engedelmesen felnéz a lámpára. A doktor bácsi lehúzza alsó szemhéját.

— Most rám nézz; takard el mindkét szemed. Most pedig rántsd el a kezed. — Egy ideig fogja a pulzusát, majd asztaltársa felé fordul. — Enyhe rotalgia — közli jó hangosan a „kórismét”.

A gebines tudja a „doktor úrról”, hogy sofőr, és ma reggel egy miniszteriális bizottságot hozott a Hídépítő Vállalathoz.

— Gyógyszer nélkül is elmúlik? — kérdi a doktor úrtól a helyzet megkövetelte cinkossággal.

A doktor úr legyint.

— Ágyba kell dugni; reggelre kutya baja.

A behemót elunta az álldogálást, és visszaült poharával asztalához. Most hirtelen a gebines felesége is belesegít.

— Ugye, álmos vagy kicsikém?

— Gyere kislányom, megyünk haza, gyere szépen.

A bajszos öreg a törzsasztal mellett állva fizet; utána fizet az apa és a gondnok is. Anna azt érzi, hogy varázslat történt: alig múlt fél nyolc, és apja magától hazafelé készülődik. Ügyesen felkapja az asztalról a csokit, még van arra is ideje, hogy jutalmazó pillantást küldjön a bajszos bácsi felé. Apja a gondnokkal a kijárat félé megy mér; összekapaszkodnak, mert három lépcsőfokot kell levészelni az utcai járdáig.

— No, gyere, te istenátka — szól vissza a lányának.

— Elkísérjelek? — kérdi az öreg. — Arrafelé lakom, amerre ti.

A lány barátságosan biccent, és magyarázatul hozzáteszi, hogy fél.

— Ne félj, míg engem látsz — szói vissza az apa, amivel elárulta, hogy figyelte: mit beszélnék a háta mögött.

— Majd előremegyek és megkötöm a kutyát.

Persze, az előreimenés is üres ígéret maradt. Amíg a gondnokkal megálltak vizeim, a lány és az öreg eléjük kerültek. A gondnok rákezdte, hogy „szeressük egymást gyerekek”, aztán körtepálinkát húzott elő a zsebéből.

„Fő az, hogy jönnek” — véli Anna. Gondtalanná enyhülve közlékenyen magyarázza: a házibácsiéknak új kutyájuk van.

199