Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - SZEMLE - Könczöl Csaba: A dilettáns bátorsága

Czóbel Minka nem tehetségesebb, csialk dilettánsabb volt náluk, és «ez bizonyos helyzeti előnyhöz juttatta. A csúf és gazdag vidéki nemes kisasszony, aki hosszú éveken át várakozik — hiába — <a talán túl naivul és romantikusan fölfogott nagy szerelemre, majd a kiegyensúlyozott, idillikus házaséletre, már önmagában ás a polgári vígjátékok alaphelyzetót súroló állapot. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy — mint Pór Péter említi szép utószavában — Czóbel Mánkéban soha nem volt elég bátorság e tragikomikus privát sons elleni ko- molyább lázadáshoz, mégcsak valamilyen artikulátlan, ösztönös kitörés formájában sem, akkor kitűnik, hogy ennek a tirádák a közvetlen élményalapja az elégtétel, a kárpótlás keresésle, egyfajta kompenzációs igény lehetett — az írás formáiban, az élet formái eben. A dilettánsok legjellemzőbb vágya hajtotta versedben, drámájában éppúgy, mint hatalmas magánlevelezésében, vagy kilencven éves korán túl újrakezdett és az írással szentben már inkább rögeszmés,, semmint művészi viszonyt mutató naplójában: a .közvetlenség, az őszinte ön- kibeszélés, lamellyel — lévén ,a reális életben ehhez túl illemtudó — hidat verhet majd saját sorsa és más, laz; övével rokon sorsok közé.

A maivul közvetlen önkifejezésnek ez a belső szükséglete azonban csupán a lírája mögött álló pszichológiai háttér, önmagáiban tehát költőileg semmi. Czóbel Minlkánál viszont döntő költői konzekvenciákkal járó ösztönös (megérzéssel párosult: azzal, hogy — bár az alapélmény közvetlenül megélt és Valóságos szenvedés által hitelesített belső tapasztalat — komponensei tárgyiiag mégsem rögzíthetők,, minden empirikusan adott és ily módon közvetlenül megragadható érzéki alakból elillannák. A fogalmiak nyelvén, sápadt jelzésiekkel körülírhatók ugyan, de ha a fogalmiság önérvényűen lép be a versbe (mint Re- viczkynál vagy Komjáthynál oly sokszor), akkor épp a tiszta közvetítésiek szférája, az általános veszi át a vezető szólamot. Ezzel pedig a műalkotás sine qua non-ját, az élmény közvetlen érzékletes megjelenítését veszélyezteti. Természetesen távolról sem állítjuk, hogy Czóbel Minika efféle elvi megfontolásokra alapozta volna iklsérletezéseit. Viszont enéllkül is, egészen más indítékokból, ösztönösen érzékelte, hogy sem a fellépését megelőző fél évszázad magyar poétikai hagyománya, sem a „sötét lapok, komor, nagy eszmék” beemelése a versbe nem alkalmasak foszlányosan tárgytalan élményeinek közvetlen közlésére.

Ezen ,a lelki beállítottságon túl volt még kiét életrajza mozzanat, amely egymást erősítve hozzájárult sajátos objektív előnyhelyzetéhez. Az első a magyar irodalomban, kivétel nélkül álló nyelvi probléma. Czóbel Minlka, neveltetése folytán, tökéletesen beszélt németiül, angolul, franciául, sőt «abból ítélve, hogy sokszor még magyar barátaival való magáinéirinitkezáseiben is szívesebben használta ezek valamelyikét, mint a magyart, úgy hiszem: laz utóbbiban mozgott a legkevésbé otthonosam. D«e ezt támasztják ,alé a versek gyákran bántóan félresikló nyelvi megoldásai is. Olyan költő magyar versei «ezek. «aki szemmel láthatóan nem szuverén ura iá nyelvnek, inem érzékeli kellő pontossággal «a szavak költőileg lehetséges jelientésárnyalatait, stüusértéküket. Ez egyfelől kétségkívül megnehezíti olvasásukat, és minden bizonnyal egyik fő olka volt «érdemtelenül teljes elfelejtésüknek is. Másfelől viszont — és talán ez a pszichológiai magyarázata annak, hogy miért ragaszkodott mégis Czóbel M«inlka a magyarul való versíráshoz — iá neim is csak aranyjánosi mér,aével mérve silány nyelvtudás különös gátlástalanságot biztosított számára: ez a minden otthonos konvencióihoz engedelmesen laíkalmazko'dó ember itt mintha idegen terepre törhetett volna ki, ahol az „otthon” nyomasztó illemkódexe imár nem köti, a másikat viszont még nem ismeri annyira, hogy egyáltalán félni tudnia tőle. Mert

3 88