Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - SZEMLE - Könczöl Csaba: A dilettáns bátorsága

•elvek mindig valami rnegverseléséntík voltak iá szabályai, uralkodó előírásai viagy törvényei; tehát egy célnak — valamilyen tárgy, eszme, hangulat, tartalom stb. verses előadásának — álltak a szolgálatában, vagyis lévén „csak” formai eszközök, alárendelt, másodlagos szerepet játszottak azzal az „objektummal” szemben, .amelynek testet adtak. Baudelaire kihívó Poe-esszéje, a „par- nastsiamne” költői pnogramjia ezen .a téren döntő fordulatot hozott. A poétikát lényegében a líra dolgaiban illetékes -egyetlen tudománnyá alakította át, s ezzel teljesen szakított a korábbi líraelméleti konstrukciók változó alakban, de mindig érvényesülő tartalom—forma dualizmusával. Ettől kezdve a modern líra ,,arccal a technika felé” fejlődött: Rimbaud „a szó ,alkímiájáról” beszél, s feszült türelmetlenséggel kutatja a költői „aranycsinálás” mesterségbeli fortélyait: az orosz akimeistálk „költői céhei” hoznak létre; sóik szimbolistánál a kezdetben merőben mesterségbeli problémák idővel — .amsükül, hogy .a voltaképpeni poétika kifejezésmódját elhagynák — miszticistanmeíafizikai jelentést kapnak; a tizes -évsektől jelentkező avantgárd irányzatoknál -a technika (a poétikai program) teljesen egybefolyt az ideológiai programmal és viszont, számukra min-den ideológiai választásnak radikális költői módszer-választással, a mesterség korábbi eljárásainak elhagyásával kell együttj-árnia. A „szakmai kérdések” és általában a „szak-emberség” tehát egy több -évtizedes folyamat eredményeképp -intim műhelypnoblémáb-ól ,a líráról szóló gondolkodás középponti, nyilvános kérdésévé alakult át.

Egészen más úton ment végbe ez -a fejlődés nálunk. A régi típusú dualisztikus poétikai gondolkodás itt évtized-ékkel élte -túl magát, a „vers” és a „meg- varselés” még akikor is szinonimáikként élték ,a köztudatban (sőt, Arany Jáno-s tudatában Is), amikor e hagyományos viszony keretein belül .maradva már nem adhattak újabb formai inspirációikat az újabb, és már nálunk is jelentkező élet-élményeik adekvát lírai megfogalmazásához. A legjellegzetesebben, -ezt Reviczky és Komjáthy költői sorsa példázza. Mindketten bensőséges élményként élik már, -ami működésükkel nagyjából egyidőben vagy még előbb Francia- országban egy gyökeresen új költői gyakorlatot s ettől elválaszthatatlanul a lírai formalkéndásékk-el szemben új viszonyt éleibreihívott; ennek az új élménynek filozófiai-ideológiai megfogalmazásait (pl. Schopenhauer) ismerik, — azonban formáik felől n-éz-ve mind az élmény, mind -az ideológia külsődleges marad. Megverselik az új életérzést, megverselik iaz új eszmét, de mindvégig a régi formákon belül m-aradnlak, vagy legalábbis csak nagyon bátortalan és erőtlen kísérleteket tesznek egy másfajta nyelvi látásmód kit'apogatása felé. A szimbolizmus hazai előfutáraiként tartják őket számo-n; de furcsamód ,a szimbolizmussal leginkább az -rokonátja őik-et, -a-rn-i .benne a legkonhozkötöttebb és a leg- múlandóhb: ideológiája. Poétikája, a nyelvi anyag megszervezésének minden korábbitól különböző módszere viszont, halott korszakos jelentőségét a szimbolizmus az európai líra történetében ennek köszönheti, Reviczlkynél és Koim- játhynál szinte telj-esen -hatástalan maradt.

Az új poétikát elvben, létrehívható életérzés és eszmei élmény ná-luk, költő-voltuk ellenére, markánsabban fejeződött ki laz életvitel s a fogakmiság, az ideologifcum szférájában, mint új lírikusa szemléletben; túl céhbe]i-ek voltaik, és nem eléggé -brutális tehetségek ahhoz (mert ia még működő konvenciókkal való döntő szakításhoz, a tehetség sok más összetevője mellett, mindig na-gy adag alkati brutalitás is szükséges), hogy meg tudták volna találni legalább a tradíció fölkínálta, kiüresedett formák belülről való eléirvénytelemtésének a módozatait, la íköltőiség már közhelyes formájának -eltökélten „rosszindulatú” hitelrontását.

187