Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - SZEMLE - Könczöl Csaba: A dilettáns bátorsága

hibák fakadták eredendő dilettáns ^voltából, hanem .igazi költői tehetségről tanúskodó felvillanásai is. „Tökéletes” verset, igaz. alig falt. Nem találta el, hogyan kell új módon, a már létező új életérzésnek megfelelően lírai formát teremtem. Viszont miég legsutább megoldásai is azt mutatják, mintha minden kcirtársánál világosabban érzékelte volna, hogy nem lehet többé verset írni, mely formák váltak végérvényesen hamissá s így folytatásra érdemtelenné.

Az egyértelmű mérhetőségeik bűvöletében élő korunk szereti azzal áltatni miagát, hogy a művészi tehetség éppúgy lemérhető — rőffel Vagy arasszal, kinél hogy —mint az Eiffel torony magassága, a tcirnádó erőssége arvagy iaz adóügyi hivatalndkságra Való rátermettség. Ezért úgy véli, hogy ha valalkíi az irodalom történetének egy bizonyos pontján korszakos új művészi formát teremtett, akkor zseniális tehetség, s éppúgy radikálisán új művészeti szemléletet hozott volna, bármikor él is. Ez a fölfogás azt sugallja, hogy a művészi tehetség „mértékegysége” elvileg meghatározható volna, ha a korszakalkotó lángelmék agyműködésének ilegfontosább paramétereivel tisztában lennénk, s belőlük megkonstruálnánk valamiféle „ideáltipilkus” zsenit, a „művészi tehetség” mércéjét, és az anneik megfelelő egyéneiknek már csupán a „kedvező külső körülményeket” kellene biztosítani, hogy sorozatban szülessenek a zseniálisnál zseniálisabb művök. De vajon valóban ugyanazok a tehetség-paramétereik szükségeselk-e a itör- béinelem miniden pontján a változó világgal adelkvát új látásimód, új szemléleti formák — s így új művészi formák — kialakításához? Továbbá, vajon a látványosan, radikálisan új kifejezésmód megjelenésiét és unalomra jutását nem keli-e megelőznie agy hosszú előkészítő szakasznak, amely .alatt a régebbi és már konvencióvá merevedett művészi nyelv először észrevétlenül kiüresedik, és formából formalitássá züliálk, később engedetlenlk-edőkkel. renitensikedő „isit clafcer üllőikkel” találj a magát szemben, hagy ma jd legvégül — de még mindig az új, nagy forma megjelenése előtt — már minden új műben csak ironikus távolságtartáissial, kifigurázva, az „ez van, ezt kell szeretni” még belül álló, de már .a tudatos distanciáláslt hangsúlyozó gesztusával tűnjön föl? Aligha kétséges, hogy az ilyen szakaszok a művészet történetének éppen olyan konstans elemei, mint az alattuk érlelődő és a legfőbb dimenzióikban már bennük kirajzolódó „nagy formák”. És az elavult forrnák lezüllésének első ösztönös megérzéséhez, az engedetlenség, az „iskolákerülés” trükkjieiinek kidolgozásához, az adott művészi forma elutasításánák ugyanazon formán belül történő kifejezéséhez éppúgy tehetségre, méghozzá jelentős művészi tehetségre Van szükség, mint e tagadás jegyében zajló folyamait pozitív lezárásához — egy új művészeti korszakot megnyitó új .művészi ínyelv teremtéséhez. Éppúgy tehetségre, de mindig más fajta tehetségre: e folyamat csak iákkor immanensen művészeti folyamat, ha minden pontján funkcionálisan teljes értékű műalkotások állnak; a dinamikusan változó formáik pedig más és más természetű alkotói érzékenységet, világlátási módot, életérzést igényelnek — és ezzel aktivizäänak.

Ebben az értelemben Czóbel Minika költői tehetségének legsajátosabb vonása, hogy dilettáns költő volt. A két fogalom taz ő esetében fedi egymást.

De hogy megérthessük közelebbről, mint jelenített konkrétan ez a — Czóibal Minkának sajátos szerepkört kijelölő — dilettantizmus, tartalmát némileg pon- losbítanunk kell. Egy korszák poétikai elvei nem tükrözik soha pontosan valóságos költői gyakorlatát. Viszont ideologikus alakiban ábrázolják, hogy milyen közvetlenül tudatos motívumok hatottak e lírai formák megszületésére, ,a rendelkezésre álló eszközök fölhasználására vagy módosítására, megváltoztatására, vagy „tartalékos állományba” helyezésére. Baudelaire megjelenéséig a poétikai

186