Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám - SZEMLE - Könczöl Csaba: A dilettáns bátorsága
A dilettáns bátorsága Czóbel Minka: Boszorkány-dalok Czóbel Mimika alighanem a magyar irodaloimitörlteoat legügyetlenebb nyilvántartott költője. Félreértés ne essék: nem valamiféle gyakorlatias ügyetlenségre gondolok; nem arra, hogy hiányzott belőle az a praktikus érzék, az az önirne- medzselési tehetség, amely nélkül még jelentős művészeiknek sem terem babér saját körük intézményes irodaimii életében. Czóbel Minka kétségkívül félsze- gein-sután esatlett-botlott ezen a területen is, de nem kevésbé volt ügyetlen a szó szűíkebb értelmiében, költőiként sem. Hosszú évtizedék után először kötetbe gyűjtött válogatott versei olyan időszakiban — az 1890-től .az 1920-ias évékig terjedő három évtizedben —■ keletkeztek, amikor valamilyen költői kámonreindszar szerint a legközépszerűbbek is tudhatták a „mesterség” céh- előírásainak megfelelő verset írni. Ö nem. Minden iskola, minden irányzat, minden program normarendszeréhez képesít döcögős, szánalmasan meg-meg- bicsalkló, túlontúl keresett volt; innen is, onnan is ragadt rá valami — de mindenkinek rassz tanítványa volt, az „utolsó pad” örök birtokosa, akihez a katedráról elhangzó tekintélyes okfejtések és példák csak ö sszezagy v ál tan kusza, félig hallott foszlányokban jutnak el. Néhol bő lére eresztett konkrét leírásokkal indít, mintha a XIX. századi nép-nemzeti poétika illemtudó epi- gonja akarna lenni, majd ezeket hirtelen egy másfajta, itt bizarrul idegen- szerű költői dialektus szakítjla félbe; de csák egy .alig észlelhető piíHámatra, mintha pusztán a leírás gördülékenységének unalmát akarná megzavarni, hogy utána ijedten zökkenjen Vissza a „rendes kerékvágásba” •—• egészen az ide- genes akcentus újiábib rakoncátlan fölbüklkiamásáig. Másutt sejtelmes-suhogós, tárgytalanul lebegő akkordokat üt le, egy-egy képpel már-már sikerül különös, lidérces derengésbe oldania s ezzel egy másik sikra átemelve új jelentéssel megtöltenie a valóság tárgyi-dologi kontúrjait — de egy kínos roppanás, egy hamisan fogott hang, egy elpattanó húr, és az olvasó feszengve kapja magát azon, hogy már nem is a vers készteti visszafojtott figyelésre, hanem .a drükfc azért, hogy újiább efféle „mallheur” nélkül érhessen el a végéire. Mert Czóbel Minka szinte egyetlen versében sem tud fölülkerekedrn az anyag ellenállásán. A technikai, mesterségbeli nehézségeket, amelyek iaz igazi költőiknél a versen kívül maradnák, ő minden igyekezete ellenére sem képes nem beleírni a végső szövegbe. Mintha egy zongorista jelentős, alapos értelmezésre és kidolgozásra váró zenei témákon lnzátgatná gémíberedett ujjait. Czóbel nyelvi „félreüitéseá”, bizonytalan tempóváltásai, repedező formái ugyanis többnyire nem funkcionálisak, nem valamennyire is tudatos költői elgondolásokat objaktiválnak, hanem épp a versék mögött meghúzódó elgondoláshoz képest kétbalkezes hibák, ügyetlenségek. Egy szóval, Czóbel Minfca —• jóllehet jobb sorsra termett — vérbeli dilettáns költő. Lehet-e ennél súlyosabb verdikttel sújtani költőt? Aligha. A fentebbiek azonban mégsem azt a célt szolgálj ák, hogy Czóbelt megpróbálj aim újabb évtizedekre ki tessékelni irodalmi köztudatunkból. Ellenkezőleg: éppen rehabilitálni ákairom az ő dilettantizmusát; mert nemcsak az említett szembeszökő 185