Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - SZEMLE - Cs. Nagy István: Pákolitz István: Koronák

Akár megszólító, akár önmegszólító a vershelyzet, szomorúan általános a reménytelen nosztalgia a jószagú csönd és a „bongyori felleg” után. A szapphói vers méltósága, klasszikus fegyelme, kiváltképp a kiemelő adoniszi sor a haj- szoltság fintoraiba fordul.

Epigrammatikus szisszenetei néha keserű portrévázlatok, a jobb ügyhöz méltó rossz irányú buzgalom mozdulatait dermesztik plasztikussá (Hatsoros, Parttalan, Önpusztító, Megszépül). Néha az altera pars oldaláról bizonyít meghökkentő groteszkségeket, körüljárja a sérelmek gócait, tárgyilagos diagnózisra jut (Anakronizmus, Mérleg hava, Szubjektív). A kelletlen erény kesernyésen ironikus paradoxonját sűríti a Kétsorosba:

Gyámoltalan volt szegényke, belecsöppent az erénybe.

Némelyik négysorosa villanófényben leplezi le a császár meztelenségét, s kivált a kispolgári harácsolást állítja szánalom-pellengérre (Tulaj, Szegény).

Egyik ciklusa a Szivárvány-korona. Csupa gyermekvers. Majdnem mind állatvers, közülük öt állatmese (Bölömbika, Pulyka, Búbosbanka, Róka-lagzi, Farsangfarka). Többnyire a csúfondáros, cigánykerekező humor biztosítja sikerüket. A Pejkó és a Madáretető szokványosabb. A Harkály bővérű eredetmonda. A Busófarsang harsány, sőt pajzán bőségvarázsló, parádés egyveleg a táncszók, lucázók, regölők alig stilizált fordulataiból.

A gyermeki élményréteg táplálja Pákolitz sokváltozatú szólamát az Évgyűrűk vallomásos lírai rajzától a betlehemesdi mítoszokig, a Csibenéni megvilágosodó társadalombírálatától a gyermeklíra áramáig. A gyermekség szociális indítása éppúgy meghatározó marad mindvégig, mint a gyermeki örömkészség és az őszinte kimondás kényszere. A ma is villámfényű egykori töredékmozdulatok rendre összeállnak, elfoglalják helyüket a Pákolitz-líra jelentés- rétegében. Pákolitz mai szavában a megőrzött hűség szól, s a legfrissebb tapasztalat csak megerősíti g'yermekszívű bölcsességében, nyíltsisakos igazában, de sosem csábítja bújócskára, szembekötősdire vagy cinizmusra.

Milyen is a nyelve, hogyan szól, van-e benne valami kizárólagos? Van, abban, hogy szinte kizárólagos az epikai áramlás ennek a lírának minden hajszálerében. A példálódzó, történetkékre redukált építkezés, mint fő transz- ponálási mód élénk mozgást eredményez: még a gondolat is történésben jut érvényre. Reflexiói pedig az észjárás ironikus, irizáló furfangjában fogannak, népnyelvi színekben, ruganyos életszerűségben, kancsalító cinkosságban bővelkednek. Mindez már elég egyéni stílusminőség, ebből ismerszik a pákolitzi versbeszéd. Mindig karakterizáló sokszoros szóösszevonásaiban egyik legértékesebb nyelvi eszközére bukkant. Ezekben tájszótól latinig sok elem válik kritika-hordozóvá: Rugdfölhagydott-munka (Morgók), jánosreggelrenefeledda- pénzt-feleség'e (Szubjektív), addignyújtózkodj-vőlegény (Följegyzés). Ezekből a földuzzasztott összetételekből, a tempósan indázó mondatpárhuzamokból, a többnyire szándékolt és világos prózaiságú, álkenetes előadásból rosszalló, fejcsóváló irónia szivárog elő.

Az öt ciklus címébe került ,,koronák” természetesen a metaforák szigorával tartanak fegyelmet egy-egy tónusvilágban, de nem annyira rigorózusak, hogy a versek ne éreznék jól magukat a kötet más pontján. Bízvást áthelyezhetek lennének, ha nem is a Busófarsang a dózsai Trónbeszéd mellé. Végül is egységes a pákolitzi versvilág, de ez a kötetszerkesztés segítségül jön az

178