Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Bellyei László: Kritikai megjegyzések az "Egy lócsiszár virágvasárnapja" című drámához
szolutizálásáról szóló tételével: senki sem lehet — még a legszembetűnőbb igazságtalanság esetén sem a saját ügyének a bírája. Mert a társadalmi erkölcs mindig konkrét. Soha nem lehet az adott valóságtól axiomaszerűen elvonatkoztatni. Ilyen és hasonló gondolati struktúrákra épül fel Kleist „Homburgi herceg” című színműve is, a kanti erkölcstan „kategorikus imperatívuszával” vitázva. A jog és az erkölcs konkrétságát vélte az író művészileg illusztrálni Kohlhaas Mihály különös történetében is. Viszont a drámában — éppen a cselekmény legalapvetőbb motivációjában —, ha már egy ilyen filozófiai ihletésű epikus történetet vitt a mai színpadra, hiányolhatjuk ezt a filozófiai egyértelműséget. Illetve tényként kell vennünk — hiszen az író teljesen szuverén módon bánhat az irodalmi mintával —, hogy a dráma Kohlhaas Mihálya közelebb került az átlagos forradalmár alakjához, mint a novelláé. Mégpedig azzal, hogy egyéni sérelme — nem elsősorban a jogrend objektív megsértése — volt az a legdöntőbb drámai indok, amely egyik napról a másikra más embert csinált belőle. A novella és a dráma közötti második leglényegesebb eltérés Kohlhaas Mihály társának és egyben ellentétének, Nagelschmidt alakjának a megteremtésében van. A novella aránylag röviden említi, hogy Nagelschmidt tovább folytatja a fegyveres ellenállást Kohlhaas Mihály fegyverletétele után is. A drámában viszont nagyszerű az 1. felvonásnak az a része, amikor a két ellentétes felfogású hős vitában méri össze nézetei erősségét. Mindketten érvelnek a maguk igazsága mellett: Nagelschmidt röviden, pattogósán a forradalmi magatartás mellett, Kohlhaas Mihály körülményesebben, írástudóbban a keresztényi béketűrés, az isteni igazságosság mellett, remélve, hogy ezt az emberek többsége is belátja. A drámaíró itt mindjárt a cselekmény indításakor olyan expozíciót nyújt, hogy az igazán mélyen szántó nagy tragédiák ígéretét kapjuk. Kár, hogy ennek a két emberi-társadalmi magatartásnak a tragikus összeütközése a 2. és 3. felvonásban jelentéktelenné válik. A cselekmény gondolati értelmezése szempontjából is zavaró, hogy a „törvény” Nagelschmidt és Müller jogász szavaiban is teljesen a törvénytelenséggel egyértelmű. A „katonabakancs” hasonlat is az egyén és társadalom kibékíthetetlenségére utal a törvények tekintetében. Persze a helyzet konkrét társadalmi körülmények függvénye. Ezt azonban inkább Nagelschmidt szavaiban érezzük. A mához szólás érdekében, úgy véljük, a szerző egy-két mondattal átléphette volna az objektív regisztrálást, az epikus pártatlanságot, nehogy a nézők az egyén és a társadalom abszolút kibékíthe- tetlenségének a félelmét érezzék ki a darabból. A nagy átdolgozok és dramatizálok — elsősorban Shakespeare és Brecht — példája bizonyítja, hogy az irodalmi minta nyomán létrejött dráma öntörvényű mű, amelyik elszakad irodalmi köldökzsinórjától, és önálló életet kezd. így van ez kétségtelenül Sütő András drámájával is. Az „Egy lócsiszár virágvasárnapja” új drámai mű, amelynek önállóan kell megállnia a lábán. Mégis, ha a novella világirodalmi rangjának kötelező ürügyén tovább folytatjuk az összehasonlító vizsgálódást, kiderül: a már említett különbségeken kívül a dráma javára szól a jellegzetesen drámai módon felépített cselekmény, a döntő és a nézőket megrázó fordulatok jó időzítése, a mindvégig feszített színpadi cselekményesség. Bár az is kétségtelen, hogy dramaturgiailag a dráma legsikerültebb része az 1. felvonás. A későbbiek során is bírja még az író drámai szusszal, de a konfliktusok feszítettsége felvonásról felvonásra, jelenetről jelenetre csökken. Egyébként azok a részek, ahol a novella egyes jeleneteinek egyszerű dramatizálását kapjuk, mind jó drámaírói érzékkel készültek. Kivéve a tronkai várban játszódó 171
