Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - Sobor Antal: Az öregember útrakel (elbeszélés)

nagy csomó fehér galamb sétál. Aztán én meg csak közébük hajtottam szépen. De meg sem rebbentek tőlem. Látom ám, két galambnak a szárnya mindjárt növöget rá kétfelől a biciklimre. Egyik pár az első tengelyre, a másik a hátsóra. De csak hajtom a biciklit tovább, avval emelkedik is föl az eleje, azután meg a hátulja. Ejnye, ha megkapom a kormányt, egyre csak megyek fölfelé, emelkedők tőle, ha eresztem, akkor meg lefelé szállók. Na, mondom magamnak: ez igen jó! Erre fogom, húzom jobban a kormányt, megyek még föntebb a levegőben. Aztán csak hajtottam rendesen a biciklit. De jó könnyű volt hajtani! Kerültem vele egy párat, aztán irány haza! Mindenen, hegyen-völgyön keresztül. Töltésen, vasúton, állomáson, minden istencsudáján át. Szépen hazatértem. . . Nini! Egyszerre elmúlt minden. Fölébredtem, Valósággal tapogattam magam körül. Jóságos Isten! Hát én ezt csak álmodtam. De milyen jó álom volt! Ügy eltöprenkedtem magamban. Már röpültem is a biciklin! Fönn, fönn a levegőben... Na, még ilyent! Sose felejtem el, amíg gondolkodom. Hej, hát így volt, fiam. így játszik az emberrel az álom.

A fiú bólogatott, nézte a nagyapját; valamit éppen kérdezni akart, amikor belépett az anyja. Most vették észre, hogy az ajtó nyitva volt egy résnyire.

— Jobb lenne, ha átvennéd a fizikát meg a német szavakat, ahelyett, hogy beülsz ide öregapád nyakára! — szólt az asszony a fiúhoz, aki nyomban fölállt a székről.

— Hadd csak — mondta az öregember csöndesen. — Nem rég jött be.

— Na, indulj! Idejében le kell fürödnöd, mert apád borotválkozni akar.

A fiú kiment a szobából, s amint becsukta maga mögött az ajtót, az aszszony az öregemberhez fordult.

— Mondja, miért tömi ennek a gyereknek a fejét ilyen érvénytelenségekkel? Honnan szedi ezt a sok összevisszaságot? Maga nem szokott azelőtt így elbeszélni a nagyvilágba. A gyereknek egyáltalán nincs szüksége az ilyen mesékre.

— Jól van, jól van. . . hát hiszen semmi az egész. Csak éppen azt mondtam. . .

— Maga ne mondjon semmit! Ha nincs épkézláb mondókája, ilyen kótya- gosat ne beszéljen! — csattant föl a leánya, és nyomban kifordult a szobából, gorombán becsukta maga mögött az ajtót.

Az öregember nem szólt semmit, legyintett. Három napig némán járt-kelt a lakásban, nem volt már szava senkihez. De a többiek is hallgattak körülötte.

Elérkezettnek látta az időt, nem volt tovább maradása; három nap múlva útrakelt. Reggel, amint a család elment hazulról, rendesen fölöltözött, villamoson kiment az állomásra, megváltotta a vonatra a jegyét, és hazautazott a falujába.

A nap már délutánba hajlott, amikor megérkezett a völgyi úton a csordakút- hoz. Levette a kalapját, húzott föl vizet. Szárazon, keményen csikordult odafent az ágas, visszhangosan csobbant odalent a vödör. Vizet löttyintett a kezére, megmosta az arcát, aztán hosszan ivott.

A fácános mentén fölment a dombra, lenézett a mozdulatlan falura. Leült, megint levette a kalapját, maga mellé tette. A nagy csöndben bogarak dongtak, a távolban valahol traktor durrogott, kutyaugatás hallatszott föl a faluból. Lent a domb oldalában magasra nőtt fényes fű. már régen kaszálni való. A kaszája jutott eszébe, amit a vevőnek adott a házzal, annak idején. És

133