Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám - Sobor Antal: Az öregember útrakel (elbeszélés)
most a felesége arca is fölmerült előtte a távoli mező délutáni fényében. Ahogy maga előtt látta öt, elmosolyodott az öregember. Aratás idején látta a csöndes, forró határban. Delelni az akácos aljába ültek; a kaszát ágra akasztotta, és odalépett elébük. Az asszony a földön ült, megoldotta a fejkendőjét, kigombolta a réklijét, megszoptatta a gyereket. Ott ült a felesége a fa alatt és szoptatott. Ö meg állt velük szemben, elnézegette őket, hol az asszony arcát, hol a csöpp gyerek nekipirult arcocskáját, amint csüngött az anyja fehér mellén, apró kezével fogta, markolta. Melléjük ült, ő is nekivetette a hátát a fának. Odébb a szekér oldalához kötött lovak ettek; dobbantottak, csapkodtak a farkukkal, fényes bőrük egyszer-egyszer bogárhajtó rángatózásba kezdett. . . Az öregember a határt nézte, messze az akácos mentét, ahol valaha vágta az árpát. Ahol azon a nyáron a feleségével egyazon fához dőltek. Érezte az asszonya teste melegét, ahogy a fához támaszkodtak ültükben. A felesége feléje fordította az arcát, egy kicsit döntötte is feléje magát, a válla akkor az Ő karjához ért. Így ültek ott sokáig. Az öregember hosszan és mélyet sóhajtott: hogy immár ennek is eszébe kellett jutni itt, ebben a nagy magányban. Később ledőlt a fűben, elaludt, és azt álmodta, hogy kaszál. Széles, nyílegyenes rendekben kaszálta a domb oldalát. Körben beborult az ég, nagy havazás indult. Fente a kaszát, vágta egyik rendet a másik után, mert a zöld mezőt mind jobban ellepte már a hó. Nagy pelyhekben, sűrűn hullott, s az öregember be akarta időben fejezni a dolgát: le kellett kaszálnia köröskörül ezt a dombot. Harag és keserűség nélkül kaszált a hóhullásban. Versenyt teregette a rendet a havas ég fátylaival. Már fehérbe borult előtte a domb; puha hó alá bújt a kasza, könnyedén járt, pendülés nélkül, némán suhant föl és alá, zöld-fehér rendeket ringatott, teregetett sorra... VÖRÖS FERENC: FALU TÉLEN 134
