Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - Sobor Antal: Az öregember útrakel (elbeszélés)

mogorva ember; pénzt nem fogad el, megissza a két-három pohár borát, aztán elmegy.

Az öregember persze nem mozdult ki a lakásból, hiába volt kulcsa. Félt. Félt a lakóktól, akik árulkodhatnak rá a vejénél vagy a lányánál, de félt a lépcsőháztól is, hiszen lefelé még csak elboldogulna, de érezte, hogy fölfelé már meggyűlne a baja, följönni már nem tudna a nyolcadik emeletre.

A balkonra sem járt ki, az ablakhoz sem állt oda. Naphosszat ült a székében, és megint elővették a temetői gondok. Hova és hogyan temetkeznek itt? Halva az ember meddig maradhat ebben a szűk és alkalmatlan lakásban? Hogyan viszik le a nyolcadik emeletről? A lift egy apró fülke, egy semmi kis kazetta. Ezen töprengett vég nélkül, és mind jobban és jobban nyugtalanította, hogy eljövendő halálával súlyos terheket ró a hozzátartozókra. Akárhogy is forgatta, hánytorgatta magában a dolgokat, semmiképpen sem tudta elképzelni, mi történik vele, ha meghal, miként takarítják el, hogyan adatik meg itt a végtisztesség az embernek.

Mivel erre nézve semmiféle ismeretei, tapasztalatai nem voltak, egy idő után fölhagyott a fárasztó tűnődéssel. Maga elé meredt a széken, és akkor leb- bentek elé azok a régi utak. Olyan elevenen támadtak föl benne, hogy látta őket sorra a nyolcadik emeleti szobában. Egyik este bejött a szobájába az unokája. Az öregember az ágya szélén ült, görnyedten, beesett mellel. Csontos, szögletes térdét markolta, mintha kapaszkodott volna benne. A nyúlánk, szőke fiú leült vele szemben, nézte az öregember kezét. A kezén látta, hogy meggyengült a nagyapja. Emlékezett rá, hogy amikor ideköltözött hozzájuk, ezek a kezek barnák, erősek, súlyosak voltak. Most keskenyek, fehérek, a bőr el- vékonyult rajtuk, az ujjak mintha megnyúltak volna és hegyesebbek lennének; tartásuk, mozgásuk elmerevült, mintha nem is akarnának már engedelmesen hajlani. Az arcán is látni lehetett ezt a változást, a bőr elfehérült, az árkai szürkék. A szeme sem a régi, nem az az élénk, fürge pillantású, mint amikor figyelmes tekintettel kísérte maga körül a világot.

—• Behoztam ezt a táskarádiót, ha éppen hallgatni akarja. . . —■ mondta a fiú, és a hóna alól elővett egy parányi rádiót.

— Nem kell. Minek nekem a rádió, vidd csak vissza, fiam — ingatta a fejét az öregember.

— Nyugodtan alszik, nagyapa? — puhatolózott a fiú, aki már tudta, hogy öregembert a kínja leginkább éjszaka gyötri.

— Aludni alszom. Amennyit kell. De sokat már nem szükséges — mondta az öregember, és mindjárt egy kicsit nevetett, hunyorított hozzá. — Mostanában álmodom is.

— Mit álmodik? — faggatta tovább a fiú, mint régen tette, ha mesét akart hallani tőle.

— Néha olyan cifrákat álmodom, hogy reggel csak töprengek: hej, hogyan is lehet így elalmodni valamit?

Az öregember elhallgatott, tűnődött, mintha éppen valami cifra álmot bo~ gozgatna.

— Érdekes ám az álom — szólalt meg újra. — Úristen. . . Este, amikor lefekszik az ember, mármint én is, halvány fogalmamban sincs semmi. Mindjárt aztán elalszom, és egyszerre föltűnik valami álom. Már álmomban bicikliztem is. De hol? Fönn, fönn a levegőben! Ó, magasságos Isten! Éppen jöttem hazafelé; a zsákban eleség, kettéosztva szépen, átvetve hátul a csomagtartón. Amint jövök, jövögetek vele hazafelé, hát sáros lett ott az út. A sáros, fekete út közepén

132