Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám - Sobor Antal: Az öregember útrakel (elbeszélés)
szégyenít bennünket! A bőr sül le a képemről a házbeliek előtt, hogy magát az URH hozza haza. A veje dúlt-fúlt leginkább. — Nézze, papa! A temetői viccét még elnéztem magának. De most aztán elég volt. Tegye le a liftkulcsát! Ezentúl nem mozdul ki a lakásból! Világos? Én nern akartam magát semmiben korlátozni, de most már rákényszerít. Hogy az istenbe gondolja maga, hogy az utcán bóklászik, aztán meg a vasúton? Kijár a töltésre. Gázolják el egy napon! Mert most már ez következik. Tele vannak az újságok, hogy itt ütöttek el egy öreget, ott tapostak agyon egy másikat. A gyorsvonatok éppen a maga fajtáját, ezt a bóklászót szokták halálra gázolni. Van magának családja, rendes otthona, normális ellátása, nem kell a nagyvilágban csellengenie. Mi ettől a perctől már nem lehetünk nyugodtak, ha maga a lakásból kihúzza a lábát. Nahát, én nem fogok emiatt frászt kapni! Se a leánya! Ettől kezdve szorult a lakásba az öregember. A liftkulcsot elvették tőle, lakáskulcsot, minden eshetőségre készen, hagytak ugyan otthon, de szigorúan utasították, hogy nem mehet ki. Ha valaki csönget, akkor sem nyithat mindjárt ajtót. Azért van a nézőke, hogy előbb kikémlelje, ki csönget. A veje az ajtóhoz hívta, megmutatta, hogyan kell kikémlelni az apró lyukon. Próbát is tettek, előbb a leánya, aztán az unokája ment ki, neki meg kellett állapítania, melyikük csönget. Az öregember becsukta az egyik szemét, a másikat a lyukra tapasztotta, de hiába kukucskált, nem látott semmit. Aztán a másik szemével próbálkozott, de így sem boldogult. Nem látott semmit, hiába bizonygatták neki, hogy a nézőke még nagyít is. Az esték ingerült csöndben teltek. Az öregember megérezte, hogy nem bíznak benne. Akkor sem bíznak már, ha a lakásban marad. Folyvást faggatják, mi történt, amíg nem voltak itthon, csöngettek-e, ki járt itt, elzárta-e rendesen a csapokat, főleg a gáztűzhelyét, nem égette-e valahol fölöslegesen a villanyt. De leginkább az érdekelte őket, járt-e itt valaki. Féltek, nem tudja kikémlelni a jövő-menőket, ki tudja, egyszer még ajtót nyithat olyannak is. aki. . . Az isten a megmondhatója, kiféle csöngetőket ereszt be a lakásba napközben. Hiszen az újságok ilyesmivel is tele vannak. Az öregembernek fájt, hogy nap mint nap bezárják. Most már az orvoshoz is elmehetett volna, de a veje nem engedte; inkább kihívta a fiatal orvost, aki hosszan hallgatta, kopogtatta az örökké nyilalló, hasogató hátát, mellét, megmérte a vérnyomását. Bólogatott, mosolygott, kiment a másik szobába, a vejé- nek meg a lányának magyarázott. Ez is fájt neki, az orvos nem beszél előtte, vagy nem hagyják bészélni. Neki csak ilyeneket mond: jól van, nagyapó, nincs semmi komolyabb baj, csak pihengessen; azért vagyunk mi, hogy ellássuk a baját ennek a sípoló mellnek. Bántotta, hogy az orvos úgy beszél vele, mint afféle gyerekkel. Aztán a borbélyhoz járás is megszűnt. Pedig oda szeretett járni. Nem messze, egy kis mellékutcában apró borbélyműhelyben szokott nyiratkozni, néha borotválkozni. Kedvelte a műhelyt, mert az öreg mesternél mindig volt forgalom, jobbára idősebb emberek jártak ide, nem a sietős fajtából valók. Más volt itt a beszéd, mint az otthoni borbélynál, de azért szívesen hallgatta. Egyszer egy nyugdíjas mozdonyvezetővel össze is ismerkedett, nyiratkozás után együtt léptek át a szomszédos vendéglőbe egy korsó sörre. Most a veje egy munkatársát hívta el, aki valaha borbély volt. Aktatáskából szedte elő a szerszámait, a konyhában nyírta meg az öregembert. Folyton cigarettázó, szófukar, 131
