Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - Sobor Antal: Az öregember útrakel (elbeszélés)

— Van magának rendes otthona — folytatta a leánya —, ne kujtorogjon nekem a városban! És főleg hagyja azt a temetőt. Mit akar vele? Nincs magának ott senkije, semmi keresnivalója.

— Ha véletlenül meg nem pillantom az utcán — vette vissza a szót a vő —, most aztán elnézelődhetne! Még utóbb azt kell megérnem, hogy a rendőrök hozzák haza.

így korholgatták jó ideig, ő meg csak bólogatott rá, igazat adott nekik.

Aztán csakugyan megtörtént, hogy a rendőrautó hozta haza. Akkor már nem a temetőt kereste, új utakon járt. Az ablakból, ahonnan jó időben messze el lehetett látni, régen kifigyelt már egy vasútvonalat. Látta a vonatokat jönni- menni, főként azokat nézegette, amelyikek kifelé tartanak a városból, és elvesznek valahol az ég alján. Egyszer odahívta a vejét az ablakhoz, megkérdezte tőle, miféle vonatok járnak ott. A veje azt mondta, hogy azok a vonatok hazafelé mennek, az öregember falujának vonalán.

Akkor kezdett el a vonatokhoz járni. Először csak a vasútra ment. Tudta, hogy a telep mellett eljáró villamos a pályaudvarra megy. Reggel indult, odakint az állomáson megérdeklődte a vágányt, és kiállt a peronra. Ismerősöket keresett, hátha találkozik földiekkel, falubeliekkel. De hogy sohasem találkozott senkivel, elunta a peront, a sínpár mellett kiballagott a város szélére. Így nem bódulhatott el, itt aztán a veje sem bukkan rá. A töltés oldalában kifújta magát, elnézegette a csöndes rétet, távolban a fákat. Ahányszor jött a vonat, végignézte, megszámolta a kocsikat, visszaintett az ablakból integetőknek. Sokat töprengett rajta, kik lehetnek ezek az integetők, minduntalan hazai arcokat vélt fölismerni a robogó vonatból: otthoni férfiakat, asszonyokat, gyerekeket.

Egyszer elaludt odakint a töltés oldalában. Meleg nap volt, levetette a cipőjét meg a zokniját, leheveredett a fűben. Nem tudta, meddig aludt, arra ébredt, hogy mezítelen lábát hangyák lepik. Hirtelen azt sem tudta, hol van, csak nézte, nézte a lábán futkosó hangyákat. Aztán lesöpörte őket. Odább, a távoli úton egy autó állt meg, ketten szálltak ki belőle, tartottak a réten át, ide. Amikor a közelébe érkeztek, fölismerte őket, rendőrök voltak. A zoknihoz, a cipőhöz kapott, fölráncigálta őket; éppen a fűző zsinórral vesződött, amikor a rendőrök megálltak előtte. Köszöntötték, szalutáltak, az egyikük elkérdezgette, hogy mivel foglalkozik itten. A rendőr többször is bátyámnak szólította, és arról faggatta, hol lakik. Hol is lakik? — töprengett erősen, és megint a cipőfűzőt babrálta, sehogysem jutott eszébe a lakótelep neve. — Ejnye, az isten verje meg! Hát elfelejtettem? — sandított a rendőrre, aki elnevette magát, és azt mondta: — Sebaj, bátyám, mutassa az igazolványát, abban benne kell lenni a címnek. — Persze, persze... — állt föl a fűből. Az igazolvány nála van, abban pedig valóban minden meg van írva. Csak pislogott a rendőrökre, amikor azt mondták neki, hogy hazaviszik az autón.

Egyikük, amelyik bátyámozta, föl is kísérte a lakásba; s ő egy kicsit büszke volt, amikor a veje ajtót nyitott nekik a csöngetésre. Az öregember invitálta volna be a rendőrt egy pohár borra, hadd köszönné meg a fuvart, de a rendőr szalutált, és azt mondta a vejének: máskor jobban kell vigyázni a papára, ne járjon ki a töltés oldalába, mert egyszer baj is eshet.

Ahogy a rendőr elment, a veje és a leánya csúnyán rátámadott.

— Hát ezt kellett megérnünk, papa! — kiáltotta a leánya. — Mi itthon megőrülünk, hogy hol lehet, aztán egyszer csak hazahozza a rendőrség. Miért teszi ezt velünk, mondja, világ csúfjára? Hát nincs magának jó helye nálunk? Rántja, vagy megrövidíti magát valaki? Legyen már annyi esze, hogy nem

130