Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám - Pósfai H. János: Gott apó (elbeszélés)
Később, talán egy óra múlva érkezett meg az újabb sereg. Gépkocsikon, gyalog, motorokon. Estére tüzek gyúltak az udvarok mélyén, főztek, melegedtek a katonák, a faluvég népe pedig behúzódott a kastély szobáiba. Gott apót akkor nem látta senki. Ki törődött volna az öregemberrel. Az udvaron tüzet rakott a katonáknak. Hordta a rozsét, magasra csaptak a lángok, imbolygó árnyak vetődtek a kis istálló falára. Az öregember nem látszott fáradtnak. Csak hordta a rozsét, rakta a tüzet, rágyújtott a katonák mahorkájá- ból, ivott a kulacsukból, evett a kenyerükből, mintha hozzájuk tartozott volna. Bevitte őket a lakásba is, ahová évek óta maga is csak enni járt be. Az üvegeket az asztalra, a lerámolt sublót tetejére rakták, az ágyak szélére ültek, ittak és énekeltek. Azon az estén nem halványodtak el a csillagok, langyos maradt az éjszaka, nem hűlt le hajnalra sem. Gott apót szerették a katonák. A szoba közepén táncoltak vele, karjukat átfonták a vállán, táncoltatták. Az öregember velük énekelt, vagy úgy tett, mintha velük énekelne. Úgy éjfél körül egy forradásos arcú kozákkal táncolt. Nehéz volt már lépni, az ital a lábába szállt, de azért bírta velük. Bírni akarta. A kozák megragadta a két karját, a levegőbe emelte, úgy tartotta egy darabig, mintha fel akarná mutatni a többieknek. Mondott is valamit, de Gott apó nem értette. Talán azt mondhatta: nézzetek, hogy bírja az öreg. Fölemelte, majd a szoba közepére állította. Akkor már vörös volt az arca a kozáknak, a forradás izzott a bal füle alatt. — Raszgyevászja!— kiáltotta. Az öregember nem értette, de megrémült. Amazok körbeállták, kórusban kiáltották Gott apóra: — Raszgyevászja! Davaj raszgyevászja! A nagy kavarodásban még inkább megrémült. — Mit akartok? — Raszgyevászja! — Raszgye az öregapád — mondta Gott apó. Ekkor egy ukrán fiú lépett az öreghez. — Vét-kez-ni — mondta szótagolva. — Vétkezni, vétkezni — felelte az öregember. — Ti talán nem vétkeztetek? Időbe telt, míg végül is megértette Gott apó, mit akarnak. A forradásos arcú letépte róla a dolmányt, rángatta az ingét, a zsebes mellényét. — Vetkezni, davaj, raszgyevászja! Tehetetlenül állt a katonák gyűrűjében, mint Krisztus a bírái előtt. Azok meg röhögtek, hangosan kiabáltak, a térdüket csapkodták jókedvükben. — Bolondok — mondta az öreg, mikor már ingben, gatyában állt a szoba közepén. Valamelyik előhozott egy öltöny ünneplő ruhát s odavetette az öregnek. — Papa, jeszt. Aztán harsányan, de gyermeki áhítattal felöltöztették Gott apót. Reggel tiszta égre futott föl a nap. A kastély udvarát csoszogó léptek zaja verte föl. — Hé, merre vagytok, hé — kiabálta Gott apó. A gangon egymás után jelentek meg a riadt faluvégiek. Álmosan, borzasán, félénken pislogtak le az udvarra, amelynek közepén ott állt Gott apó az elmenekült uraság galambszürke ruhájában. — Gyertek haza! Ne féljetek, szamarak... 106
