Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - Pósfai H. János: Gott apó (elbeszélés)

Átváltottak az amerikai himnusz dallamára. Nem tudták, hogy az amerikai himnuszt is erre a dallamra írták. Gott apónak tetszett, amikor azt fújták:

„János bácsi testét kukacok eszik. ..”

Megsuhintotta az ostorát, pattintott vele, s így biztatta a Fügét:

— Ne, te ne! — S mint egy király, egy rongyos király, ült a gyerekek között.

Ünnepnapjai nem voltak Gott apónak. így hát nem is kellett neki az ünneplő ruha. A faluvégen egyébként sem volt divat az öltözködés. Ritka alkalom volt az, ha valaki ünneplőt öltött magára. Gott apónak nem voltak ilyen ritka alkalmai. Inget is csak akkor váltott, ha már nagyon muszáj volt

Jöttek a katonák.

Előbb a csukaszürke ruhások, a karattyolók. Terepjáróikkal behajtottak az udvarokra, egy odaállt farral az istálló falához, alig lehetett tőle közlekedni. Az udvaron, az ólak körül, a kiskert előtti gyöpön mindenütt katonák nyüzsögtek. Az öregembert nem bántották.

Aztán magyarok kvártélyoztak be a majorudvarba. Gott apónak azt mondták, székelyföldről jöttek. Hosszú, póznaszerű puskákat hoztak, a szekereiket gebe-lovak vontatták. A kocsisok tüzet raktak az udvaron, melegedtek. Hívták az öreget is, de nem nagyon ment közéjük. A íülük elfagyott, a ruhájuk tele volt tetűvel. Félt tőlük. Estefelé behúzódott az istállóba, eltorlaszolta az ajtót, s nappal se mindig jött elő. A ruhákat, melyeket a katonáktól kapott, titokban elásta a ház mögött.

Akkoriban már a menekültek is járták a falut. A hó elolvadt, meglangyo- scdott a délután. Gott apó kiállt a ház elé, onnan nézte a vonulókat. Néha megálltak, bekérezkedtek melegedni. „Menjenek csak, bent van az öregasszony” —■ maga nem m.ent velük.

Éjszakánként néha tompa dörejeket hallott. Fölült az ágyán, fülelt. Nem félt. Akkor sem riadt meg, amikor március végén a faluvégiek behurcolkodtak a kastélyba. Harom-négy család költözött egy-egy szobába. Szalmazsákokat fektettek a padlóra, azon feküdtek. Szüntelenül mormolták az imádságot. A férfiak az ablakmélyedésekben álltak, egyre kevesebb hévvel valami csodafegyverről vitatkoztak. Gott apó nem állt közéjük, de ha ott lett volna, akkor sem szól bele ezekbe a vitákba. Legfeljebb megjegyezte volna: „Szaruk van a németeknek, nem csodafegyverük.” Tudta ezt más is, mindenki tudta akkor már, hogy a háború sorsa eldőlt. Az oroszokat nem lehet megállítani. A kastélyba is azért költöztek át, mert tudták, hogy nemsokára ideérnek. A kastély, amelytől mindig féltek, így lett a menedékük.

Azon a délutánon, úgy három óra tájt oldalkocsis motorkerékpár kanyarodott be a Homoki út felől. Az oldalkocsiban két sebesült katona feküdt, de az is lehet, hogy már mindkettő halott volt. Németek lehettek. Ezzel szinte egyidőben valaki fölmászott a kastély előtti nyárfára, kitűzte a fehér lepedőt. A faluvég megadta magát.

Az emberek bizonytalanul jöttek-mentek az utcán. Néhányan visszatértek az elhagyott lakásokba, megnézni valamit. Ennivalót dobtak a jószágnak, ácso- rogtak, tehetetlenkedtek. Soha nem tapasztalt szorongás, félelem lett rajtuk úrrá.

Később egy tank átlebegett a langyos délutánon. Még nem nyugodott le a nap, teherautók hosszú sora kígyózott át a falun. A katonák ruháját vastagon belepte a por. A faluvégiek a kastély előtt álltak, onnan nézték őket. Ágyúkat vontattak a szélső ház mögé, szaporán, de nem kapkodva tették a dolgukat.

105